Barlangból a bádogvároson át az űttörőtáborig

R. Kiss Kornélia

R. Kiss Kornélia

2017. február 19., vasárnap 18:13, frissítve: hétfő 08:02

 
Hajléktalanok. Budapest, Déli pályaudvar, 1990
Fotó: Benkő Imre
 

Özvegy Tóth Győzőné 1910-ben költözött a Veréb utcai gödörbe – egy kesernyés humorú Örkény-novella felütése is lehetne a mondat. De csak egy szegénységben töltött élet kezdődött el vele. Tóth Győzőné haláláig, a hetvenes évekig élt a „gödörben”, vagyis a barlanglakásban, amely múzeum lett, ma is megtekinthető. A századfordulótól ezrek kényszerültek erre az életmódra. A 20. századi szegénység egyik jelképe lett a barlanglakás, ahogy a pesti városszél bódévárosai is. Ezt a világot is bemutatja a budapesti Kassák Múzeum új, április 2-ig látható kiállítása, a Tettek ideje.

Érdekérvényesítés azért az áldatlan helyzet ellenére is létezett. A bódévárosok lakói rendes lakhatást, a telepek fejlesztését követelték, és többször megakadályoztak bontásokat is. A telepek problémáját a politika is felismerte, csak nem feltétlenül a valódi megoldás irányába indult el – a barlanglakásokat például már a századfordulón betiltották, a nedves és csatorna nélküli helyiségek közegészségügyi veszélyeire és az omlásveszélyre hivatkozva, mégsem szűntek meg – nyilván, mert a munkanélküliség, a válság és lakáshiány által sújtott városban továbbra sem volt hova mennie annak a több ezer embernek, aki ilyen helyeken élt. 

Amikor Frühof Sándor 1931-ben a ferencvárosi Kiserdő nyomortelepén fotóz Kassák Lajos lapjának, a Munkának, az egyik ott lakó férfi tiltakozik a fényképezés ellen. Attól fél, hogy ha bekerülnek az újságba, jön a rendőrség, és szétveri a bódéját. Azért elkészültek a fotók az egyik, bódéban élő családról – lassan százévesek Frühofnak ezek a képei. Mégis visszaköszönnek ma is, ha a hajléktalanok Budapest környéki, saját építésű bódéit látjuk. A világ változott, de a bódékban élők élete alig. Miközben az ilyen telepek felszámolása ma is bűnmegelőzési, közegészségügyi cél – pár éve a csepeli gyilkosságok irányították rá a figyelmet a csepeli kiserdőre –, addig a probléma lényege, a lakhatás ma is kritikus kérdés. Igaz, Bódéváros olyan értelemben és olyan méretekben nincs ma Budapesten, mint a két világháború között, de az emberi tartózkodásra alkalmatlan lakás is lakhatási szegénység. 

A Kassák Múzeum új kiállítása a Közélet Iskolájával együttműködésben készült; a közösségi oktató- és kutatóközpont 2015-ben kutatást indított hajléktalanságban és lakhatási szegénységben élők részvételével. Azt vizsgálták, kik és milyen módon szerveződtek Budapesten azért, hogy a társadalom széles rétegei emberhez méltó körülmények között élhessenek. A munkájukban részt vesz hajléktalan és olyan ember is, aki saját tulajdonú, leromlott állapotú ingatlanban él, ahol 6 éve nincs fűtés és villanyszolgáltatás. De olyan is, aki saját lakás nélkül gyerekeket nevelve küzdött egész életében lakásproblémákkal.

A kiállítást is arra fűzték fel, hogy próbálták védeni az érdekeiket és megoldani a helyzetet maguk a lakhatási szegénységben élők az I. világháborútól a rendszerváltásig. A szegények törekvései értelmiségi támogatást is kaptak, így kapcsolódik a történethez Kassák Lajos, akinek nem csak a műveiben bukkan fel ez a téma. 1928-ban ő alapította a Munka folyóiratot, amely a szegénységben élők emancipációján dolgozott. A folyóirat körül szociofotó csoport is alakult. Ők fényképezték például  a pesterzsébeti Hangyatelepet és a ferencvárosi Kiserdő-telepet, a város peremén létrejött nyomortelepeket. 

A kiállítás a folyóirat képeiből, cikkeiből is válogat, és rövid magyarázatokkal,  évszámokkal vezeti végig a látogatót a telepek történetén. Ezen az idővonalon láthatóvá válik, mennyi időbe került többé-kevésbé úrrá lenni a többezres, lakását és egzisztenciáját vesztett tömeg problémáján. Az utolsó barlanglakásokat 1970-es évek elején sikerült felszámolni, vagyis több mint hetven évvel azután, hogy a hatóságok észlelték a tarthatatlan helyzetet. Az 1920-as évek közepén létesült bódévárosok rövidebb életűek voltak, a ferencvárosi Kiserdőt 1938–1941-ben számolták fel. Az állam ingatlanokat bérelt, szükséglakás-építésbe fogott.

Az ötvenes években saját kezükbe kezdték venni a lakásnélküliek a lakásépítést, újra elterjedt a kalákában építkezés, és sokan szavaztak az egyszerűen felhúzható kockaházra. Jellemző, hogy az állam valószínűleg nem könnyítette meg az építkezés engedélyezését – pedig arra egyébként nyilvánvalóan égető szükség volt a lakáshiány miatt –, ehelyett azt olvassuk, hogy az építkezők próbáltak minél gyorsabbak lenni, hogy a hatóság már csak azt vegye tudomásul, hogy beköltöztek.

Nem csak egyes házakat, egész lakótelepet is húztak fel a lakók közösen. Erre addig volt lehetőség, amíg át nem vette a helyét a hetvenes években a teljesen központilag szervezett lakásépítés. Közben sok tízezer – volt olyan évtized, hogy kétszázezer fölötti – volt a munkásszállások lakóinak száma, akik kényszerűen, és legtöbbször az előrehaladás reménye nélkül éltek távol az otthonuktól.

 
Női szálló. Budapest, Semmelweis utca 21., 1976
Fotó: Horváth Péter
 

A nyolcvanas évektől az állami bérlakások lakói vették saját kezükbe az ügyeket, látva, hogy az állam képtelen központilag úrrá lenni a romló lakásállomány gondjain. A lakók és a lakásfenntartó megegyezése oda vezetett, hogy a házak a bérleti díj egy részét maguk költhették el karbantartásra. A bérlők érdekeit a Lakásbérlők Egyesülete kezdte képviselni – egy 1989-es Magyar Nemzetben megjelent cikket is olvashatunk róluk. A lakbéremelés miatt emelték fel a szavukat, és kiderül a cikkből az is, hogy ekkor kétmillió ember él Magyarországon állami bérlakásban.

A tanácsi bérlakásokat privatizálták a rendszerváltáskor, a lakhatás biztosításának rendszerét pedig felszámolták, emiatt és a munkanélküliség miatt sokan kerültek utcára – vidékről is sokan érkeztek Budapestre, köztük romák. Róluk is szól a kiállítás, akik számára a rendszerváltás azt jelentette, hogy otthon, vidéken „minden megszűnt”. A lakhatási nehézségek vezettek a Rongyosforradalomhoz, a hajléktalanok tüntetéseihez 1990 telén – ezzel ér véget a kiállítás. Itt is a korábbi évtizedekből ismert forgatókönyv köszönt vissza, hiszen a tüntetések kiindulópontja a hajléktalanok kitiltása volt a pályaudvarokról, ahol éjjelente ekkoriban több százan is összegyűltek. A tiltás volt előbb, aztán jött az ideiglenes szállások kialakítása – többek között a csillebérci úttörőtáborban. 

A kiállítás legemlékezetesebb darabjai a fotók. Escher Károly, Korniss Péter, Benkő Imre képeit is láthatjuk a tárlaton. A rendezők ki is emelik, hogy a városi szegény családok, a munkanélküliek, alkalmi munkások életmódjáról, mindennapjairól kevés dokumentum és kép állt rendelkezésükre. A század második felére nyilván azért is ritkultak meg, mert a szocializmus alatt hivatalosan nem létezett hajléktalanság, sem szegénység. Mégis olvasunk bátor írásokat, a munkásszállásokban élő vidéki nőkkel készült interjúkból például nyilvánvaló, hogy a kényszerű távollét, a munkásszállás lemondásai ellenére éppen csak a megélhetésükre futja, lakásról, továbblépésről pedig nem is álmodhatnak.