A diktátor

Sacha Baron Cohen soron következő társadalomkritikai ámokfutása ezúttal a világpolitikát állítja pellengére, és az átváltozóművésznek sem utolsó színész–rendező cinikusabb, mint valaha. Akit nem osztanak ki A diktatúra című mozijában, az nem is számít a globális közéletben. Cohen a popkultúra (Ali G Indahouse), a média (Borat) és a nemiség után (Brüno) ezúttal a politikát pécézte ki a szokásos vehemenciájával: semmi és senki sem szent, és úgy húzza le mindenkiről a keresztvizet a nagypolitikában, hogy az egyszeri néző teljes megelégedettséggel áll fel másfél óra után a székéből. A diktátor arról szól, hogy a fennálló politikai rendszerek működésképtelenek, mert ugyan a demokrácia még mindig jobb a diktatúránál – hangzik el a közhely –, előbbin is akad csiszolnivaló. Aladeen, a képzeletbeli közel-keleti olajország hatalmas szakállú diktátora küzd a filmben az ENSZ és más nyugati felforgatók ellen, valamint azért, hogy számára kedves államformája fennmaradjon, miközben bérgyilkosokkal és dublőrökkel is meg kell vívnia a maga harcát. A diktátor tömény társadalomkritika, amelyben nagy teret kap az USA megosztó külpolitikája, a mindenféle sztereotípiák és a konkrét fajtól független rasszizmus is. A szövegeket nagyon alaposan megírták, szókimondásuk talán elképzelhetetlen lenne más összefüggésekben, de túl a szókimondáson nagyon sok az olyan kijelentés a filmben, amelyekkel nehéz lenne vitatkozni. A gátlástalanság teljes, és a tabudöntögetés hétköznapi ujjgyakorlatai mellett nem kevés alpáriság is megjelenik filmjeiben. Ezzel pedig minden célközönség számára kínál valamit: az intellektusra kevésbé fogékonyaknak ott van a tahóság meg az altesti humor, így a mindenkori közönség felváltva röhög a mozikon, ki az egyik, ki a másik poénon.



2 nap New Yorkban

Julie Delpy – akinek neve lassacskán összeforr a melegszívű romantikus mozikkal – a 2 nap Párizsban után elkészítette kvázi amerikai folytatását. Az előző rész óta nem sikerült megmaradnia akkori barátjával, s most New Yorkban egy új pasival él együtt. A francia szülők megjelenése legalább akkora konfliktusokat szül, mint korábban párizsi utazásukkor. Delpy, aki a főszerep mellett a rendezést is magára vállalta, ezúttal Chris Rockkal romantikázik, a díszlet pedig New York. Mostanság mintha a filmesek kényszeresen kezdenék mind jobban összehasonlítgatni valamiféle szerelmi fokmérőn Párizs és New York erejét, s már nem csak Woody Allent érdekli, hogy van-e szerelem a Nagy Almában vagy azon kívül is. A 2 nap New Yorkban azonban nem csupán ettől fáradt darab, a 2 nap Párizsban után óhatatlanul is hasonlítgat az ember, s különbséget nem lát – az egy Chris Rockot leszámítva, aki ebben a szokatlan szerepben kifejezetten felüdülést kelt a langyos hullámok közepette.



A holló

Még mielőtt bárki arra gondolna, ez A holló nem az 1994-es Brandon Lee-féle A holló feldolgozása, hanem egy Edgar Allen Poe-t megidéző thriller. A történet a XIX. században Baltimore-ban játszódik, ahol egy gyilkost megihlet Poe munkássága, s a sorozatgyilkosságokat a rémíró történetei alapján követi el. Egy nyomozó összeáll a szerzővel, hogy felkutassák az elkövetőt. A holló akaratlanul a Sherlock Holmes-filmek farvizén szeretne reflektorfényt szerezni magának, az éppen leszállóágban lévő John Cusackkel azonban nem sikerül dicsőséget szerezni. A holló véres, kellő számú gyilkosság látható benne, de hiányzik az a spiritusz, ami akár Poe személyiségével vagy magával az ötlettel – hogy az író nyomoz a saját korában – elérhető lett volna. Így marad az a vigasz, hogy többek között Magyarországon forgatták a filmet.