Nem mondanám, hogy a Fear Factory (FF) a legkedvesebb kedvencem – soha sem váltak számomra etalonná. Nem azért, mert rosszak lennének, sőt. Nagyon jók, stílusteremtők voltak a maguk idejében. Talán a Demanufacutre ideje volt azon áldott pillanatok összessége, amikor a zenekar egy sajátos képessége teljében volt. Hangok, hangulatok segítségével kelt olyan érzetet, hogy alkatrészek vagyunk egy hatalmas gépezetben, és láthatatlan terekben harc folyik az ember és a „masinák”, a lélek és a bitek között. Akár igaz, akár nem, a riffek, a szintik és más effektek bizony kezelésbe veszik a hallgatót.


A tizenhárom plusz két remixet tartalmazó lemez valódi tonnákban porciózza a riffeket. Minden a helyén van, Dino Cazares korábban alig hallott módon tépi a húrokat; megkímél a sok cicomától, viszont olyan feszesen pengeti az E húrt, hogy azt tanítani kellene. A zenekar – ahogyan az elvárható – nem szöszmötöl, az első nótával kijelöli az irányt. Ez a zord és szó szerint lélektelen, dehumanizált atmoszféra a FF lényege. Az ember lecsupaszítása, eszközzé silányítása valami gépzsíros korszakban, ahol csak funkciók és célok vannak – humánum nélkül.

Nekik muszáj elhinni: láthatatlan terekben harc folyik az ember és a „masinák”, a lélek és a bitek között.

Fotó: Last.fm


Persze nem lehet tartani a színvonalat, vannak gyengébb eresztések is a mára klasszikussá vált korongon. Most írnom kellene, hogy a Replica a kedvenc nótám, de nem lenne igaz. A monumentális Zero Signal sokkal inkább bejön, Burton C. Bell énekes igen jól elengedi a hangját. Aki ismerkedni akar a zenekarral, mindenképpen ezzel a lemezzel kezdje. Született még sok korong, de azok – persze csak számomra – túl sterilek, túl „vékonyak” lettek. Elveszett az a markáns karakter és atmoszféra is, ami a Demanufacture-t olyan fontossá és egyedivé tette.