pion
pion

Mindenhol máshol világzenének hívnák a Csík Zenekar mai stílusát, idehaza inkább népzeneként aposztrofálják, s valahol a kettő között van az igazság, csak annak meg a zenén kívül nincs más neve, de jobb is, hogy nincs. Mindenesetre jómagam tagadom, hogy a Csík-effektus a globalizációra adott válasz volna: hiszen előbb volt a kalotaszegi szapora, csak aztán lett a zene a testvéri Kínában és a még testvéribb Szlovákiában is ugyanolyan, mint a legtestvéribb Amerikában, hogy aztán ezt az ugyanolyanságot tegye igazán egyedivé az autentikus népzene.

Földes László Hobo, Majorosi Marianna és Bartók József

Fotó: Béres Attila

 

Mert hát, ha akarjuk, ha nem, Lovasi András, Kiss Tibor, Bródy János, Földes László Hobo, Ferenczi György, Szörényi Levente és Kovács Kati is a popból érkezett, hiába nevezzük az egyiket költőnek, a másikat meg hiába nem nevezzük a nevén. Persze a kötelező tiszteletkör: a honi pop legjava állt fel a Csík mellé, nyilván azért, mert ők a java, a legjava, s hát végül is belőlük kerekedett ki az új őrület. Ezt az új őrületet láthattuk végre teljes pompájában a Sziget hétfő estéjének egyetlen nagyszínpados koncertjén. Megérdemelte, kellett, ideje volt már.

És hát ilyen lehetőség nem mindennap adatik meg egy zenekarnak idehaza: a Daloskönyv címet viselő műsor három órája igyekezett majd mindent megmutatni a Csík életéből, s nagyjából fele-fele arányban oszlott meg a kiindulópontot jelentő autentikus népzene – amellyel már amúgy világhírű volt a zenekar – és az áthangszerelt pop – amitől meg idehaza lett országhírű, ezt tudjuk, mindennap ezerszer halljuk, és előfordul, hogy van, amit már annyiszor, hogy unjuk is. A mesteri zenészekből álló Csík Zenekar (Bartók József nagybőgős, Kunos Tamás brácsás, Barcza Zsolt cimbalmos, Szabó Attila hegedűs, Csík János hegedűs, zenekarvezető és Majorosi Marianna énekes) egyik leghíresebb, a Most múlik pontosan című Quimby-feldolgozását ugyanis már azok is feldolgozták, akiknek nem kellett volna, de hát ilyen a popmuzsika, feldolgozunk, másolunk, s ez nagyon tud fájni itt belül. De tudjuk azt is, hogy ezek a zenészek, a Csík-zenészek a popmuzsika nélkül is gyémánttal kirakott úton vonultak a legcirádásabb korinthoszi oszlopokkal ékesített dicsőségcsarnokba.

Így fordulhatott hát elő a multikulti Sziget mínusz egyedik napján, hogy a háromnegyedig megtelt dühöngő legelőször kalotaszegi csárdással és szaporával, valamint bogyiszlói ugróssal szembesült. Ejj, ez meg mi, néztek a hollandusok meg a gallok, de aztán a második taktus után rájöttek: ez bizony, fiam, népzene. Mire aztán elérkeztünk a nagy népzenei-popmuzsikás összeboruláshoz, megtelt minden hely, és a hollandus csárdást kezdett járni, a gall ugróst, én meg legényest, az pedig senkit sem zavart, hogy egyikőnk sem tudja, miként is kell ezt csinálni: mindegy, az egészet egyszerűen nevezzük csak népi pogónak.

Ahogy érkeztek egymás után a jól beharangozott nagy nevek, úgy fokozódott a hangulat, Csíkék a táncházakban nyilván megtapasztalták már ezerszer, hogyan is kell a közönséget berántani, de hát itt most több tízezer emberrel álltak szemben, s mégis sikerült nekik: de annyira, hogy részemről majdnem ájulás lett a vége, naná, erre azért rátett a melegrekord is.

Aztán az Apa övének a csatja, a Fekete lamúr, az Átkozott szenvedély, a Viharban születtem, az Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen... és a Hobo-szavalat után a kivetítőn megjelent még valaki: Istenem, ez Kodály Zoltán! Hát itt mindennek egy az alapja: a zene?! Aztán persze: Hej barátom és Rockandroller, benne a sokadszorra feltámadó Kovács Katival, előtte pedig egy igazán pörgős népzenei blokk. A legnagyobb meglepetést pedig ismét Kovács Kati hozta, menyasszonykísérője bármikor, bárhol megállná a helyét. Ahogy az egész koncert, bárhol a világon, komolyan, nagyszínpadon. Még akkor is, ha nem jön a ráadás, amelyben a legismertebb dalok kaptak helyet: a Most múlik pontosan és az Üljenek a fiúk ölébe a lányok.

Így lett ez a tulajdonképpen összeegyeztethetetlennek tetsző kettős (a popmuzsika és az autentikus népzene) eggyé ezen az estén – végérvényesen. Mert ha eddig akadtak, akik kételkedtek volna, akkor ezek a zenészek most cáfolhatatlan bizonyítékát adták annak, hogy zene és zene között mindig van átjárás. Ahol pedig át lehet menni, ott át is kell menni. És akár bele is ájulhatunk.