Egyszervolt: a jól ismert mesehősök titkos élete

László Zoltán új fantasyje magyaros ízeket kínál nemzetközi színvonalon

Szathmáry István Pál

2013. június 7., péntek 08:32, frissítve: péntek 10:41

Képzeljük el, hogy a mesehősök köztünk élnek. Ez lehetne akár egy társadalmi célú hirdetés vagy egy tévésorozat szlogenje is, de ezúttal egy remekül megírt, fordulatokban és humorban gazdag új regény kiindulópontjáról van szó. Az Egyszervolt című, a Könyvfesztiválra megjelenő fantasyban jól ismert mesefigurák leszármazottai bukkannak fel Budapest utcáin és más ismerős hazai helyszíneken. A politikai viszály számukra sem ismeretlen, és a velük való találkozás a hétköznapi halandók számára sem mindig tündérmese. Az eddig elsősorban sci-fi-íróként ismert szerzővel, László Zoltánnal beszélgettünk. Az interjú végén részletet is olvashat a regényből.

Mi volt előbb: az ötlet, hogy egy olyan regényt írjon, amiben a megszokott valóság mögött egy fura tündérvilág rejtőzik, vagy az, hogy az ismert magyar mesevilág szereplőit egy urban fantasy valóságában helyezze el?
– Alapvetően szeretem az ismert dolgokat fura közegbe helyezni. Most azzal szerettem volna eljátszani, hogy mi történne a régi mesehősök leszármazottaival, ha ma bujkáló kisebbségként kellene boldogulniuk, és ugyanezen ok miatt toltam át a mesék világába jól ismert budapesti vagy balatoni helyszíneket. Manapság kiveszőben van a misztikum a körülöttünk lévő világból, így rejteget némi édes anakronizmust, ha például egy bűbájos lakik az egyik bevásárlóközpont amúgy merő giccs művízesése mögött.

A regényben többféle műfaj – fantasy, krimi, sci-fi stb. – elemei keverednek, és van egy kimondottan szerelmi szál is a szövegben. Az említett műfajok, a korábbi munkásságából fakadóan, feltételezem, otthonosabbak önnek, mint ez a vonal. Mennyire boldogult könnyen a főszereplő „nőügyeivel”?
– A szerelmi szál nem újdonság az írásaimban, a szerelmi háromszög annál inkább. Különösen, hogy itt az egyik résztvevő test nélkül van jelen a kapcsolatban, így a dolog ebben a relációban plátóibb már nem is lehetne. Boldogulnom vele nem volt nehéz, hiszen ahogy másokéban, az én életemben is akadt jó néhány ilyen-olyan módon majdnem elpuskázott, vagy éppen csodával határos módon megmentett szerelem.

Hétköznapi mesevilág sok humorral és vérrel

Forrás: Agave

Az Egyszervolt lapjain számos valós budapesti helyszín feltűnik. Ezeket kezdettől fogva bele akarta írni a történetbe, vagy ahogy az formálódott, úgy kerültek bele? Végzett-e „terepszemlét”, mondjuk részt vett-e például parlamenti sétán?
– Ezelőtt tizenvalahány évvel, a pályám kezdetén feltett szándékom volt, hogy szembe megyek a hazai sci-fit uraló angolszász központúsággal, és magyar helyszíneket, szereplőket fogok használni. Elvégre Magyarország és a magyarok éppúgy ott lesznek a jövőben, mint az amerikaiak, nem csak Jim és Jane kerül majd szembe a jövő változásainak hatásaival. Tiszta sor volt tehát, hogy kedvenc városom és most végre az imádott Balatonom is helyet kapjon a regény lapjain. Természetesen bejártam számos helyszínt, ha nem is éppen a regény miatt, hanem az elmúlt két évtizedben, mióta Budapesten vagyok.

A könyvvel kapcsolatban nem véletlenül lehet Gaimant emlegetni, ugyanakkor nem tart-e attól, hogy a magyar sajtóban amúgy is divatos hasonlítgatás miatt túlságosan is erre fog leszűkülni a könyv értékelése, fogadtatása?
– Marketingszempontból érthető „a magyar xy” címkék használata, de ez nem egy Gaiman-, hanem egy László-regény. Akik ismerik a korábbi írásaimat, azok tudják, hogy szeretek utalásokat tenni a szövegeimben az adott zsáner nagyjaira, irodalomtörténetére.

László Zoltán: manapság kiveszőben van a misztikum

Fotó: Agave

Az a „másik világ”, ami a szürke hétköznapok mellett létezik a regényben, és aminek a képviselői a hétköznapi emberek között élnek, nem tűnik sem jobbnak, sem nemesebbnek a mi világunknál. Ez kicsit azt is sugallhatja, hogy olyan nagyon nem érdemes bármiféle fantáziavilágba menekülni. Ez a tanulság némileg szokatlannak tűnik éppen egy sci-fi-íróként ismert szerzőtől, aki éppen egy fantasyregénnyel jelentkezik…
– Inkább a felszínes álmodozások hiábavalóságára szerettem volna rámutatni. A regény rejtőzködő világa első pillantásra tele van lenyűgöző csodával, de ha kicsivel mélyebbre megyünk, kiderül, hogy azok a lények is számlákat, lakáshitelt fizetnek és kicsinyes politikai csatározásokat folytatnak. Néha én is azt gondolom, hogy ha máshova költöznék, ha valami nagy változás történne az életemben, minden más lenne, de ez nem így van. Annál nagyobbat kell lépni – vagy elfogadni, ami van és megtalálni abban a csodát.

Budapest, te csodás!

Az időnként megesik az emberrel, hogy egy karcosabb este után nem egészen pontosan emlékszik minden részletre, de László Zoltán regényének főhőse, a kissé különösen csengő névvel megáldott, egyébként a patológián adminisztrátori munkakörben dolgozó Karsa Harlan estéje sokkal szokatlanabbul görbül, mint azt valaha is sejtette volna. Elhagyva a romkocsmát, ahol a darkos külsejű Rékával próbáltak közelebb kerülni egymáshoz, nem csak az emlékezetkiesés okozta talány nyomasztja, de hamarosan a budapesti éjszakában szokatlan alakok között találja magát egy nem kevésbé furcsa buszon, majd nem sokkal később már a saját lakásában próbálja őt elrabolni egy olyan lény, amit legkönnyebben a mesebeli kis gömböccel azonosíthatnánk, ha nem úgy rémlene, hogy az efféle mesehősök kevésbé horrorisztikusak. Pedig ha jól belegondolunk, a gyerekkorból jól ismert lények valójában a legkevésbé sem ártatlanok, az pedig, hogy tökéletesen be tudnak olvadni a budapesti valóságba, nem is olyan meglepő, hiszen ők is szeretnek, gyűlölnek, némelyikük pedig végtelenül kegyetlen. Mint például Vágó úr, aki nem mellesleg sárkány, és az ismert televíziós személyiséggel ellentétben a legkevésbé sem arra kíváncsi, hogy melyik operát nem Puccini írta, hanem a hétköznapi halandók szeme előtt rejtve maradó, meselények által benépesített társadalmi valóság szorgos hivatalnokaként gyűjti az információkat és/vagy gyilkolja le kegyetlenül azokat, akik az általa képviselt rend útjába kerülnek. És úgy tűnik, az árvaházban nevelkedett Harlan is könnyen erre a sorsa juthat, legfeljebb az mentheti meg a bőrét, ha képes utánajárni, vajon neki is vannak-e különleges képességei, egyúttal megfejteni a származása körüli rejtélyeket. Talán már ennyiből is kiderül, hogy László urban fantasy kategóriába sorolható szövege a jól ismert sémára épül – a hétköznapi valóság mögött rejtezik egy misztikusabb, varázsosabb valóság is, és ezek között átjárás van –, de amilyen sokat használt a kiindulópont, olyan példás a kivitelezés. Lászlónak ugyanis sikerült egy olyan regényt megírnia, ami a legkevésbé sem vall szégyent, ha az angolszász sztárírók szövegeivel vetjük össze, hiszen szellemes, gördülékeny, jó érzékkel adagolja a humort és az izgalmat. Nem csak hangulatában összetett a szöveg, a különféle műfajok – krimi, sci-fi, fejlődésregény stb. – ügyesen simulnak egybe a regény lapjain. De az igazi fegyvertény a felismerhető magyar helyszínek ötletes beillesztése a cselekménybe. Parlament, Westend, Pesthidegkút – a szinte unalomig ismert valóságrészletek mögött felsejlik egy mesevilág, ami viszont a legkevésbé sem a jóság és a szépség hona. A meselények társadalma ugyanúgy politikai torzsalkodásoktól terhelt, mint a miénk, ugyanakkor mégiscsak magával ragadó elolvasni, hogy akár létezhetne is olyan világ, ahol a magyar Országgyűlés épületében egy haszonleső óriás kufárkodik az információkkal, ahol a Westend vízesése mögött egy meglehetősen szerény körülmények között tengődő kígyótestű bűbájos lakik, és kiderülhet, hogy Pesthidegkút nem valamiféle földrajzilag avantgárd gesztus miatt van a budai oldalon.

(László Zoltán: Egyszervolt. Agave Könyvek, 2013)

 

A történetben néhány alkalommal feltűnik egy rejtélyes kínai család is, de végül róluk nem derül ki semmi igazán megdöbbentő. Szándékosan feledkezett el róluk, vagy eredetileg esetleg több szerepet szánt nekik?
– Egyáltalán nem feledkeztem meg róluk, ők a tökéletes ellentétei a felbukkanó mesehős-leszármazottaknak. Különös szokásaikat látva élénk fantáziájú főhősünk mindig is remélte, hogy a szomszédai minimum a Sötét zsaruk című sci-fiből megismert földönkívüli bevándorlók. Aztán mire nyakig merül a csodák világába, kiderül, hogy jóformán ők az egyetlenek, akik tényleg normális emberek, egyszerűen csak kínaiak. Ez egyfajta öniróniája a fantáziára épülő regénynek.

Van-e olyan mesefigura vagy mitikus-mágikus lény, aki közel áll a szívéhez, de a történetbe mégsem tudta beleírni?
– Ó, nagyon sokan jöttek szembe a népmesékben, akikkel tudtam volna mit kezdeni. De vagy túl ismertek voltak, vagy a történetben nem találták volna meg a helyüket. Az égig érő paszulyt kicsit sajnálom.