„Ez a világ egyelőre megfelel”

Hegyi Zoltán

Hegyi Zoltán

2017. március 10., péntek 20:34, frissítve: vasárnap 09:23

Új lemezzel jelentkezett, majd az új évnek új felállásban vágott neki az Európa Kiadó. Menyhárt Jenő zenekarvezetővel, zeneszerzővel, dalszövegíróval, énekes-gitárossal, a nyolcvanas évek magyarországi undergroundjának meghatározó alakjával beszélgettünk.

– Gyakran használod az időt a dalaidban. Menjünk egy kicsit vissza benne. Szokás mondani, hogy az Európa Kiadó-szövegek a nyolcvanas évek óta mit sem veszítettek érvényességükből. Ez egyszerre jó, hiszen azt jelzi, hogy a művek maradandók, ugyanakkor szörnyű, mert azt is jelentheti, hogy nem sok minden változott bizonyos dolgokban, például a közérzetben.
– Először is az Európa Kiadó dalai az életről szólnak, és az, hogy érvényesek maradtak, nem feltétlenül jelenti azt, hogy közben ne változott volna a világ. A legtöbb dolog, ami körülvesz minket, érzékeny egyensúlyokra épül. Ez azt is jelenti, hogy épphogy csak működik, ezért nagy eséllyel nem marad meg hosszabb ideig úgy, ahogy van. A világ így nem tud nem változni. Olyan ihletettebb műalkotások azonban, amelyek masszívan összeálltak, és egy jó darabig megálltak a lábukon, mindig voltak. Egyébként a személyes tapasztalatom az, hogy miközben rengeteg panaszt hallottam mindenfelé arról, hogy itt még mindig ugyanúgy mennek a dolgok, nem változik semmi, és nem is fog soha, pillanatok alatt falakba ütköztünk az Európa Kiadóval, amikor új felállásban új dolgokat is elkezdtünk csinálni. De ez nem csak most van így, lényegében ez történt minden alkalommal, amikor új anyaggal vagy felállással álltunk elő. Az azóta gyakran legendás jelzővel illetett Popzene című lemezünk 1986-os megjelenésekor például óriási fanyalgás volt, hogy ez már nem az Európa Kiadó. Sokaknak akkor a Mocskos idők meg az Igazi hős jelentette a zenekart, nem pedig az olyan új számok, mint a Küldj egy jelet! és a Toporzékolok. Ezt azért említem, mert így szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a változásokra sokkal könnyebb vágyakozni, mint ténylegesen készen állni. Én olyan alkat vagyok, aki amikor egy dolgot jobban megismer, hajlamos elunni, és valami más, számára ismeretlenebb kihívás után nézni. Ezért sem gondolkoztam soha klasszikus értelemben vett rockzenészi karrierben, inkább próbálkoztam sokféle dologgal.

– Akkor nem is olyan meglepő, hogy egyszer csak leléptél, és meg sem álltál New Yorkig. Pedig itthon akkor sztár voltál. Jól érezted magad Amerikában?
– Úgy alakult a magánéletem, hogy 1994-ben az akkori barátnőmmel, egy New York-i lánnyal elhatároztuk, hogy odaát folytatjuk. Összepakoltam kétbőröndnyi cuccot, felültem egy repülőre, átköltöztem. Izgalmas kihívásnak láttam, nem sokat hezitáltam, hogy belevágjak-e. Odaérkezésem után hamar rájöttem, hogy az amerikai álom valójában a legkeményebb valóság. Ettől nem vált kevésbe vonzóvá. Tizenkét éven keresztül éltem New Yorkban. Sikerült felvennem a város ritmusát. Szerettem ott lenni, otthonosan éreztem magam akkor is, amikor nem mentek túl jól a dolgaim. New Yorkban is ugyanaz történik az emberrel, mint máshol, csak minden intenzívebb. A tétek nagyobbak, a gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek, a sokféleség sokfélébb, a dolgozó dolgosabb, a gyors gyorsabb, a neurotikus neurotikusabb, a veszély veszélyesebb, és így tovább. Én pedig az idők során menyhártjenőbb Menyhárt Jenő lettem ott. Lényegében ennyi történt.

– Greenpeace-aktivistaként is kipróbáltad magad. Visszatérésed után itthon is kapcsolatba kerültél velük?
– Ez így nem egészen pontos. Nem Greenpeace-aktivista voltam, hanem a szervezetnek dolgoztam New Yorkban utcai toborzóként. Ahhoz, hogy az ember aktivista legyen, kiképzést kell kapnia, ami az én esetemben nem állt fenn, így csak bizonyos akciókban vehettem részt, ezekben is csak meghatározott szerepeket tölthettem be. Toborzóként több mint egy évig ott voltam a New York-i utcákon, és támogató tagokat verbuváltam. Ez arra való, hogy biztosítsa a szervezet működésének anyagi hátterét. Megállítottam embereket az utcán, hogy meggyőzzem őket arról, legyenek aktívabbak környezetvédelmi kérdésekben, és álljanak a Greenpeace kampányai mögé azzal, hogy aláírják a rendszeres anyagi hozzájárulást is magában foglaló támogatói nyilatkozatot. Élveztem az egészet. Fontosnak tartottam az ügyet, amiért dolgoztam, jó csapatban voltam, szerettem az utcák pezsgését. Hosszabb időn keresztül mindennap ezt csinálni azonban olyan intenzív tapasztalat, amit nehéz bírni mentális szuflával, előbb-utóbb elkezd kiégni az ember. Velem is ez történt egy év után. Eljutottam oda, hogy szinte bárkit bármiről meg tudtam győzni, csak ehhez már nem volt kedvem. Így 2008 elején kimondottan jól jött nekem, hogy az Agitátor című könyvem kiadása miatt néhány hónapra Magyarországra kellett jönnöm, a Greenpeace-en belül pedig felvetődött, hogy konzultánsként segíthetném a nem sokkal azelőtt indult és döcögősen működő magyarországi Greenpeace utcai pénzgyűjtő programjának munkáját. Ez akkor nálunk még gyerekcipőben járt, de alaposan átalakítottuk, rendesen belehúztunk. A tervezett tartózkodásom elhúzódott, de egy év múlva már olyan jól működött a program, hogy a nemzetközi Greenpeace-en belül kimondott sikertörténetnek számított. Ez vezetett később ahhoz, hogy a Greenpeace új-zélandi irodájánál kaptam egy állást, és néhány hónapig Aucklandben dolgoztam.

 
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

– Mi a véleményed a zöldmozgalmak lehetőségeiről, és hogyan jelenik meg a környezet védelme a mindennapjaidban? Mennyire élsz ökotudatosan?
– Sokféle zöldszervezet van, nemzetköziek, országosak, helyiek, egy üggyel foglalkozók, több kampányt futtatók, kicsik, nagyok. Mindnek megvan a maga szerepe, és jó esetben a különböző szervezetek tevékenységei kiegészítik egymást. Azzal, hogy a falu egyik utcájában ki akarnak vágni két fát, és ez ellen tenni kéne valamit, nem a Greenpeace-t kell megkeresni, de nem nagyon érdemes bemenni a megyei állatvédő hivatalba sem azzal, hogy túlhalásszák a tengereket, és azonnal lépni kéne, mielőtt visszafordíthatatlan változás áll be a halállományban. Önmagukban a mozgalmak és a civil szervezetek nem tudnak sokat tenni, az erejüket az adja, ha az emberek mögéjük állnak. Azzal nyílik lehetőség arra, hogy nyomást gyakoroljanak a döntéshozókra, vagy hogy a közbeszéd részévé tudjanak tenni témákat, amelyek korábban nem voltak azok. Én régóta úgy élem az életemet, hogy minimalizáljam az életmódomból fakadó környezetterhelést. Kezdem azzal, hogy soha nem volt autóm, mindig a tömegközlekedést használtam. Majdnem két évtizede nem eszem húst, ami – ha valaki nem tudná – úgy jön ide, hogy az állattenyésztés, az állati takarmány termesztése, a húsfeldolgozás és a hús fogyasztókhoz juttatása együttesen egyike a legkörnyezetkárosítóbb tevékenységeknek. Csak olyan dolgot veszek, amire tényleg szükségem van, vagy különösen szépnek tartok. Nem fogyasztok tehát feleslegesen.

– Még valami Amerika. Kiadó lett az is, és Donald Trump rendesen bele is könyökölt a lecsóba. Szerinted mi vezetett idáig?
– Lényegében arról van szó, hogy az emberek változást akartak. Érdemes tudni az amerikai választási rendszerről, hogy olyan szabályozása van, ami lehetővé teszi, hogy nagyon sok pénz folyjon bele. Ennek következtében mind szövetségi, mind állami szinten rendkívül nehéz egy politikusnak nagyobb anyagi támogatók nélkül bármilyen komoly pozíciót elnyernie. A jelentősebb támogatásokra a politikusok pedig addig számíthatnak, amíg teljesítik azt, amit a támogatóik cserébe elvárnak tőlük. A mainstream média szimbiózisban működik ezzel a rendszerrel, a nagy hirdetők bármikor képesek nyomást gyakorolni rájuk. Ez a rendszer így lényegében intézményesített korrupció. Ezért az elmúlt évtizedekben – gyakorlatilag függetlenül attól, hogy a demokrata és a republikánus párt politikusai hol milyen pozíciókat töltöttek be – a törvénykezés és a döntéshozatal egy szűk gazdasági elit és a nagyvállalatok érdekeit tartotta szem előtt. Olyan kereskedelmi egyezmények, adótörvények, szabályozások születtek, amelyek szabad utat nyitottak a kizárólag a profittermelésben érdekelt kapitalizmus amerikai, illetve globális térhódításának. Ennek eredményeként rengetegen vesztették el az állásukat az USA-ban. Azok is kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek, akiknek volt munkájuk. Egyre többet kellett dolgozzanak egyre produktívabban egyre kevesebb pénzért, egy szűk réteg pedig mindennek a haszonélvezőjeként tovább vagyonosodhatott. Felnőtt közben egy fiatal generáció is, az első olyan a modern amerikai történelemben, amelynek szerényebb anyagi lehetőségek jutottak, mint szüleiknek az ő korukban. De az amerikai mainstream média és a két nagy párt meghatározó szereplői saját arroganciájuktól elvakulva nem ítélték elég komolynak a helyzetet. Van még egy dolog, ami mellett nem mennék el szó nélkül. A nemzetközi csatornák segítségével Hillary Clinton e-mailjeivel kapcsolatban kirobbantott botrány egyértelmű jele annak, hogy valakik nagyon próbáltak segíteni Trumpnak. Összességében ez vezetett ide, és hogy így alakult, az nagyon nem jó hír. Hogy mi vezet ki ebből a helyzetből, azt az amerikaiaknak minél hamarabb ki kell találniuk. Ennek reményt keltő jeleit leginkább a progresszív mozgalom folyamatos erősödésében és egyre aktívabb megjelenésében látom.

– Nemrég a közösségi médiában robbant a bomba: az Európa Kiadó a legutóbbi felállásában megszűnt létezni. Miért történt, és mi lesz ezután?
– Az Európa Kiadót mindig öntörvényű, periodikus működési forma jellemezte, emellett gyakran változott a felállása. Harminc-egynéhány éves tevékenykedésünk során nem készült két olyan kiadványunk, amelyen ugyanazok játszanának. Ennek ellenére jellemző az EK-ra az állandóság is, hiszen a zenekar történetének több szereplője hosszú, akár évtizedeket felölelő időszakot töltött el az együttesben. A történet alakításában az egyik fő szempont mindig is az volt számomra, hogy valahogy elkerüljem, illetve továbblendítsem azokat a helyzeteket, amikor a zenekar stagnál, önmaga útjában áll. Az EK legutóbbi felállását illetően egy ideje már nyilvánvalónak tűnt, hogy a csapaton belül a figyelmek, a szellemi megközelítések, a zenei ízlések különböző irányokat vettek. Már nem láttam a további erőfeszítések értelmét a formáció hosszabb tavú egybetartására. Nagyjából 2016 tavaszára végleg megérlelődött bennem a gondolat, hogy a Valahol lenni CD-anyag elkészültével és megjelenésével az időszakot lezárom, az együttest átalakítom. Azt még nem tudtam pontosan, hogy ez az átalakítás hogyan történjen, milyen mértékű legyen. Menet közben úgy alakultak a dolgok, hogy novemberben eldőlt, két kollégával biztosan nem folytatom az együttműködést a 2017-tel kezdődő időszakban. Ezt a többi akkori taggal megbeszéltem, így velük is egyeztetve került a képbe Spenót (Tóth Zoltán) és Bujdosó János. Azonban egyre elkerülhetetlenebbnek látszott a zenekar még gyökeresebb átalakítása. Más szellemű csapatot akartam, a megszólalásban is változásokra törekedtem. December végére lényegében összeállt az Európa Kiadó következő felállása, ám egyidejűleg még zajlott a Valahol lenni konkrét időszakot felölelő hivatalos promóciója is. Ennek akkor nem lehetett keresztbe verni egy közleménnyel, amely bejelenti a korábbi formáció feloszlását. Ez néhány hétre ügyetlen helyzetet eredményezett. Az EK-nak lényegében már volt új felállása, de még nem oszlott fel a régi. Amikor elérkezett az idő, hogy ennek a helyzetnek véget vethessek, a régi formáció tagjainak többségével sikerült a dolgokat egymás között megbeszélve, a különböző nézőpontokat kölcsönösen megértve, méltósággal, barátsággal, a jövőbeli együttműködések lehetőségét fenntartva elválnunk. Erről egy közös, mindnyájunk számára elfogadható közleményt készültünk kiadni, amire azonban Kirschner Péter (a legutóbbi időkig az EK gitárosa, aki januárban a Facebookon számolt be a zenekaron belüli változásokról – a szerk.) egyéni kezdeményezésből született írásának internetes felbukkanása után már nem maradt lehetőség. Sajnálom, mert a magam részéről szívesebben láttam volna egy szellemében méltóbb, hitelesebb közös lezárását ennek a korszaknak. Ezen utólag már nem lehet változtatni, így alakult. Tovább kell lépni. Nincs megállás, itt az új felállás.

 
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

– Hogyan áll fel az új Európa Kiadó?
– Az előző formációban is játszó Gyenge Lajos dobol, ő 2010 óta a zenekar tagja, számomra nagy öröm, hogy folytatjuk a közös munkát. Bujdosó János gitározik, az EK-ban korábban gitárosként kétszer is megforduló Spenót (Tóth Zoltán) basszusgitározik, Kálmán András a billentyűsünk. Nagy intenzitással próbálunk, élvezzük a közös munkát. A próbák ígéretesen alakulnak. Úgy érzem, az Európa Kiadó mozgalmas és izgalmas periódus előtt áll. Március 18-tól már koncerteken is látható lesz a megújult zenekar.

– Mit jelent az, hogy valaki nem „csupán” zeneszerzője, szövegírója és zenésze egy zenekarnak, de igazgatója is?
– Azzal hogy „Menyhárt Jenő gitáros, énekes, igazgató”, Vető János állt elő a Popzene című lemezünk borítójának tervezőjeként, félig-meddig viccből. Egyrészt a zenekar nevéhez passzoló titulusnak szánta, másrészt úgy gondolta, egyúttal szemléletesen leírja zenekarvezetői habitusomat is. Ha az ember neve után a gitáros-énekes jelzők után odabiggyesztik azt is, hogy igazgató, az nagyjából úgy hat, mint egy figyelmeztető lövés, és magában hordoz egy intő üzenetet, hogy vigyázat, ez nem egy laza srác. Az, hogy annak idején én kerültem ebbe a szerepbe, nem azért volt, mert mindenáron zenekart akartam vezetni, és imádtam az ezzel járó rengeteg pluszmunkát elvégezni. Engem mindenekelőtt az hajtott, hogy ne csak beszéljünk a dolgokról, és magunkat szórakoztassuk azzal, hogy zenélgetünk, hanem hogy valóban történjenek meg a dolgok, hozzuk ki a legtöbbet abból a helyzetből, amelyben vagyunk, szülessenek meg a tőlünk telhető legjobb számok, aztán pedig adjunk ezekkel a dalokkal fergeteges koncerteket. A számok elsődlegesen az én számaim voltak, én álltam elöl, én énekeltem őket, leginkább tehát az én bőrömre ment a játék. Ezért a helyzet irányítását is próbáltam kézben tartani. Bíztam az ösztöneimben, mentem utánuk. Egyedül persze nem lehet zenekart csinálni, ehhez olyan partnerekre van szüksége az embernek, akikkel együtt tud és akar működni, és vice versa. A zenélés ilyenformán találkozási pontokon történik. Nem lehet folyton mindent irányítani és kontrollálni, néha kell tudni hátralépni, nézővé válni a saját történetünkben. De vannak olyan csaták, amelyeket mindenképpen meg kell vívni.

– Az Európa Kiadó új lemeze, a Valahol lenni igazi noir. Nyolc dal, nyolc sztori. Honnan ez a történetmesélő kedv? Kik ezek az új hősök? Megfigyelt személyek vagy fikciós elemek?
– Van egy ismerősöm, aki úgy beszél, hogy sosem tudtam róla eldönteni, hogy azt mondja-e, hogy kalauz, vagy pedig azt, hogy kalóz. Ez a lemez szerintem pont ilyen. Tele van kalauz- vagy kalózdalokkal. Felvillanó történetekkel homályos életekről, marginalizált helyzetben élő emberekről, akikről nem feltétlenül lehet tudni, valójában kicsodák. De ez az az évtized, amikor ők előjönnek, itt vannak, és most már kihagyhatatlanok a történésekből. Már látjuk azt is, hogyan kezd ettől megváltozni az egész világ. Kulturálisan, politikailag és társadalmi felépítés tekintetében egyaránt. A szövegeimben én mindig próbáltam tudósítani arról a világról, amelyben éltem, úgy, ahogy azt én érzékeltem, és mindez a Valahol lenni anyag dalszövegei esetében sem történt másként. Ami másképp van, az a szövegek formai megjelenése. Menet közben rá kellett éreznünk azokra a zenei megközelítésekre, hangzásokra, amelyek a dalok természetes közegéül szolgálnak. Sok kísérletezés után a Valahol lenni CD-n szerintem ez az anyag meg tudott jelenni érettebb formájában.

– Beszéltünk már az időről meg a múltról, de kutatod-e még a csillagokat és a jövőt? Egy időben nagy hatással voltak rád Arthur C. Clarke könyvei.
– Alapvetően kíváncsi ember vagyok. Érdekel a világ, amelyben élünk, mert elképesztőnek tartom, hogy létezik, és hogy ennek részeként én is létezek. Sosem tartottam magától értetődőnek, hogy egyszer csak megjelentem, mint egy alma a fán. Az, hogy próbáltam jobban megismerni és megérteni a világ dolgait, sok érdekes helyzethez vezetett. Az egyik ilyen a húszas éveim elején volt, amikor a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban egy ismerősömre várakoztam, és csak úgy lekaptam egy könyvet a polcról. Arthur C. Clarke A jövő körvonalai című tudományos ismeretterjesztő esszékönyve volt. Mindez abba torkollt, hogy a következő hónapokban eksztatikus izgalommal olvastam el többször is Clarke összes magyarul hozzáférhető művét. Aztán folytattam más sci-fi írókkal és kozmológiai tárgyú ismeretterjesztő könyvekkel. Mindez nagyon inspiráló volt, kitágította számomra a világot. Sok akkori Európa Kiadó-szám szövegében tetten érhető ez a hatás. Hasonló helyzetbe kerültem később, a 90-es évek közepén. Miután megérkeztem Amerikába, hamar fel kellett ismerjem, hogy ha ott akarok élni, sokkal jobban meg kell tanulnom angolul, mint ahogy akkor tudtam. Gondoltam, a legjobb lesz, ha két legyet ütök egy csapásra. Elhatároztam, hogy tudományos tárgyú előadásokat fogok hallgatni angol nyelven, így egyrészt tájékozódok a világ dolgairól, másrészt nyelvileg is fejlesztem magam. Hosszú évekig hallgattam előadásokat, köztük elég sokat a biológia tárgykörében. Ez az az időszak volt, amikor óriási lendületet kapott a gén- és az őssejtkutatás. Az, hogy én ezeket a folyamatokat tőlem telhetően követtem, minden bizonnyal nem kis mértékben hatott 2001-es New York-i zenei projektem, a Mr. Con and the Bioneers Brave New World Orchestra koncepciójára és szöveganyagára. Nem álltam le azután sem, és a korai 2000-es években klimatológiai előadásokat kezdtem hallgatni. Ezek kapcsán szembesültem a globális klímaváltozás folyamatának tényével és komplex kérdéskörével. Erről akkor lényegében egyáltalán nem lehetett hallani, a mainstream médiában nem esett róla szó. Előbb alaposan beleástam magam a témába, évekkel később pedig aktív környezetvédőként tevékenykedtem. 2010-ben, amikor már ismét Magyarországon éltem, felmerült egy ponton, hogy jelentkezem egy orvosbiológiai kutatóintézetbe gyakornoknak, hogy legyen valami gyakorlati tapasztalatom is arról, amiről annyi előadást hallottam. Egyik barátom egy ilyen intézményben dolgozott kutatóként. Megkérdeztem tőle, lenne-e náluk erre lehetőség. Tárt karokkal fogadtak, el voltak ámulva azon, hogy egy rockzenész csak úgy megjelenik, és ilyesmivel áll elő. Az utcáról hozzájuk még soha senki nem sétált be azzal, hogy szeretne gyakornok lenni. Aztán bejárogattam az intézetbe nézelődni és tanulni, majd egy kis idő elteltével szorgos pipettázás közepette alkalmam nyílt fluoreszcens molekulákkal megjelölni bizonyos fehérjéket a magam által indított sejtvonalban. Ez egy meglehetősen kis lépés a rákkutatás történetében, ám hatalmas ugrás az én tapasztalataim bővítésében.

– Neked hol van a valahol, ahol jó lenni?
– Ez a világ egyelőre megfelel. Akkor is, ha lehetne sokkal jobb is.