– A független társulatként működő Yorick Stúdió tavaly nyáron a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal együttműködésben hozta létre a Bányavirág című Székely Csaba-darabot. Az előadást számos szakmai elismerést vívott ki magának nemcsak Erdélyben, de az anyaországban is. Legutóbb a Színikritikusok Céhének díjára jelölték több – a legjobb új magyar dráma, a legjobb előadás és a legjobb független színházi előadás – kategóriában is. Ön szerint miért lett ennyire sikeres ez az előadás?
– Az itt és az anyaországban élőknek egyaránt ferde képük van Erdélyről. Hajlamosak vagyunk túlzottan romantikusan tekinteni erre a vidékre. Ennek persze van igazságalapja, de azt sokan elfelejtik, hogy nem könnyű az itteni élet, rengeteg küzdelmet kell megvívniuk az itt élőknek a társadalommal, egymással, önmagukkal. Székely Csaba ebben a trilógiában ezeket a szőnyeg alá söpört dolgokat mondta ki, azokat a tragédiákat, fájdalmakat, amelyekről nem szeretünk beszélni. Azt hiszem, ettől lehet szerethető a Bányavirág. A nyelvezetét lehet székely humorként is értelmezni, de a legfontosabb benne, hogy tudunk nevetni a saját nyomorunkon.

Fotó: Tóth Tibor


A Yorick Stúdió által most augusztus közepén bemutatott folytatás, a Bányavakság hogyan közelít a témához?

– Finom kis utalások vannak ugyan a Bányavirágra, de a trilógia második része nem egyértelmű folytatása az ott bemutatott élethelyzetnek. A történet más, így az is megérti, aki az első részt nem látta. A Bányavakságra is jellemző a dinamizmus, újabb kérdéseket vet fel az itteni létezéssel kapcsolatban. Két magyar harcol egymással egy faluban, melyet községnek minősítenek, a román rendőr, akit én alakítok, igazságszolgáltatóként jelenik meg közöttük. Simlizések, egymás félrevezetése, álbarátságok – az emberi kapcsolatok szomorú oldala kerül górcső alá.

Nyári munka volt ez is, mint az előző. Milyen volt a próbafolyamat?

– Sebestyén Aba ugyanazokkal a művészekkel szerette volna megrendezni a darabot, de Viola Gábor más elfoglaltságai miatt nem tudott részt venni a Bányavakságban, Nagy Dorottyával mi ketten maradtunk a régi csapatból. Szakács László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, Ördög Miklós Levente, valamint Czikó Julianna, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves magiszteri hallgatója játszik most velünk. Az új partnerek révén más energiák mozdulnak meg ebben az előadásban.

A darab sikerességét mutatja az is, hogy Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója felkérte Sebestyén Abát, hogy rendezze meg az ősszel indul évadban a darabot a budapesti társulatnak.

– Fontos pillanat ez, azt hiszem. De ez elsősorban Székely Csaba és Sebestyén Aba munkájának az elismerése, nagy ajándék a számukra. Én csak drukkolni tudok nekik.

Lát különbséget az erdélyi és az anyaországi színjátszás között?

– Az erdélyi színházművészetet egyszerűbbnek, szikárabbnak érzem. Nem színészközpontúan gondolkodnak itt a színházról, nincsenek sztárcsináló társulatok, előadások. A nézők az előadásokért, az élethelyzetekért jönnek be a színházba.

Sebestyén Aba tanítványa volt az egyetemen, azóta pedig szoros munkakapcsolat alakult ki önök között.

Amikor végeztem az egyetemen, akkoriban alakult meg Abának köszönhetően a Yorick Stúdió független színházként. A marosvásárhelyi vár Mészáros-bástyájában kaptunk helyet, sokan nem is tudnák elképzelni, hogy lehet ott színházat csinálni. Ő adott nekünk, végzős színi hallgatóknak lehetőséget, hogy a kőszínházak mellett kísérleti munkákban is részt vehessünk. A Yorick Stúdió főleg kortárs alkotásokra fókuszál. Az első munkánk Egressy Zoltán Sóska, sültkrumplija volt, és azóta rengeteg darabot tűztünk műsorra. A Bányavirág lett a mi kapcsolatunk kiteljesedése Abával. Felnőttem hozzá.

Fotó: Tóth Tibor


– N
em dolgozhatott együtt Kaszás Attilával, színészként miként emlékszik vissza rá?
– Sajnos nem találkozhattam vele személyesen, csak videofelvételről láttam még a vígszínházas Padlás című muzikelben játszani, és azt, ahogy József Attila A Dunánál című versét szavalta. Utóbbi nagyon megmaradt az emlékezetemben, a személyisége miatt: magával ragadott az az egyszerűség, amivel színészként létezett.

Gondolom, meglepte, hogy a róla elnevezett díjra jelölték.

– Természetesen váratlanul ért. Számomra ez is azt igazolja, hogy jó úton haladok. Jól esik, hogy felfigyeltek rám és értékelik a munkám. Azért is fontos nekem ez a jelölés, mert a kritérium szerint a közösségért tett erőfeszítést ismerik el ezzel a kollégák. Szakmánkból kifolyólag más színházak művészei ritkán látják egymást játszani, csak hallomásból ismerjük sokak munkásságát. Épp ezért az viszont hatalmas meglepetés volt, hogy a huszonegy másik jelölt – akik közül Kubik Annával, Kálid Artúrral és Keresztes Tamással eljutottunk a végső fordulóig – engem is érdemesnek talált erre az elismerésre.