pion
pion

– Az előző, szerteágazó témákkal élő novelláskötethez képest most elég szigorú a tematika: csak a foci. Tudom, hogy nagyjából harminc éve ezt a sportágat űzi.
– Az én gyerekkoromban mindenki focizott, és a foci minden volt: nyelv, barátkozás, növekedés, szenvedély, időtöltés. Ha olvasgatás közben tompa puffanást hallottam az udvarról, akkor kérdés nélkül lementem. Soha nem kellett hívni a barátokat, elég volt a labdát kétszer nekirúgni a falnak, és ez a közösségszerveződésnek, sőt a szocializációnak is alapja lett. Igaz, ha belegondolok, nem is igen merült fel alternatíva. Három dolog volt, ami engem akkor érdekelt, és ezekre egészen kicsi koromtól úgy tekintettem, mint a szerethető, vonzó és méltó emberi élet formáira: a foci, a könyvek és a szerelem. Amint azt is valamiként sejtettem, hogy aki szeret és tud focizni, és aki szeret és szokott olvasni, az tulajdonképpen ugyanazt a dolgot csinálja. Mi több, a szerelemmel sincsen másként. A jó olvasás és a jó passz, a góllövés és a szerelem nagyon is közel állnak egymáshoz.

Fotó: Székelyhidi Balázs


– Mindenki szereti a focit, de nem mindenki műveli, legalábbis nem magas szinten, és inkább csak beszél róla. Ritka, mint a fehér holló, hogy valaki értelmiségi és focista legyen egyszerre.
– Meg kell valljam, nem tartozom azok közé, akik hihetetlen adattömeggel mindent tudnak a fociról. A fociról szóló tudósításokat, de még az ilyen irodalmat is meglehetősen unom, legalábbis az esetek döntő többségében. A legjobban az bosszant, ha a fociról szóló beszéd valamilyen bennfentességet, tudálékosságot hordoz. Nem szeretek például másokkal együtt meccset nézni. Nem elég, hogy látom, még el is magyarázzák, hogy mit látok, és ez bosszant. És kevés az olyan fociról szóló irodalom, amelyben valóban újra élhető a foci élménye, kivéve az olyanokat, mint Nick Hornby, Mándy Iván vagy Esterházy Péter. Ők úgy írnak, mintha fociznának. Mindenesetre nekem az a fociban a legfontosabb és legjobb pillanat, ami az irodalomban is: a szó legjobb értelmében elveszti önmagát az ember, és ha szerencséje van, egy kicsit több lesz, mint a hétköznapokban. Camus hőse mondja a Közönyben, hogy sohasem volt olyan boldog, mint focizás közben, hiszen akkor nem is érezte magát. Ez a fajta önfeledtség tulajdonképpen ugyanaz a teljességérzés, ami a jó fociban és a jó irodalomban is ott van, és amit a szerelemben is megtapasztal az ember.

– Ha összejön egy-egy ilyen szerencsés pillanat, akkor az író Lionel Messinek érezheti magát.
– Igen, romantikus korokban ezt ihletnek hívták. Tegyük hozzá, az ihletnek viszont az a természete, hogy sok-sok gyakorlás kell a kevés kitüntetett pillanathoz. Ahhoz, hogy a tested öntudatlan magabiztossággal, nálad okosabban cselekedjen, a sok-sok tudatos gyakorlás vezethet el. Éppen így van ez a jó olvasással és az írással is: ott is a munka segít.

– Amikor elveszti az ember önmagát, akkor a valós történetek kicsit átalakulnak. Így van ez ebben a könyvben is. A novellák alapjai személyes tapasztalatok, beszélgetések vagy kutatások alapján kerültek elő?
– Ezek a novellák nem a futballról szólnak, hanem a futballt használják mint hasonlatot. Egészében véve egy futballpályaszerű Magyarországról van szó, vagy mondhatnám úgy is, hogy egy magyarországnyi futballpályáról. Ilyen értelemben a futballról, cselekről, átadásokról, gólokról beszélünk, hogy a létezésünkről szólhassunk.

Fotó: Székelyhidi Balázs


– A pályán kívül a birkalegelőtől eljutunk a buszmegállóig is, szóval elég széles a spektrum.
– Aki dokumentarista módon futballélményeket keres ezekben a történetekben, az persze talál majd magának szemezgetnivalót, de nem ez volna a szövegek célja. Meglehet, ha akadna más, ennyire mindent értelmező és sokakat érintő hasonlat, amit legalább ennyire ismerek, mint a focit, akkor annak segítségével megírhattam volna foci nélkül is ezeket a történeteket. Legfeljebb én magam nem élveztem volna ennyire a lejegyzésüket… Tulajdonképpen legendákról van szó: van valós gyökerük, valós helyük és idejük, számtalan ismerős arcot és helyzetet vonultatnak fel, aztán a történet egyszer csak elrugaszkodik a valóságtól. Hogy mi lesz belőle? Nem is tudom. Talán létezési technikák, közösségek, együttélési mechanizmusok kicsi példázata. Legendárium. Mondhatom úgy is, hogy ezekben a futballtörténetekben jócskán akad fikció is, de korántsem biztos, hogy ezt könnyen azonosíthatja az olvasó: lehet, éppen az a dokumentum, amit kitaláltnak érez. Csakis magyar történeteket írtam le, hiszen a saját életünkről akartam beszélni. Ugyanakkor mai futballisták nem szerepelnek a könyvben, mondhatnám, a legerősebb állításom a mai magyar futballról az, hogy egyáltalán nem esik róla szó.

– Ma nincsen magyar futball. Hát miről is beszélne ez a könyv?!
– A mai magyar futball legnagyobb hiánya az, hogy nincsenek szerethető történetei és nincsenek szerethető hősei. Legalábbis a hivatalos nyilvánosság szintjén nincsenek. Márpedig ez a kettő a futball szempontjából kulcsfontosságú. Erről szól ma már a világban a labdarúgásnak nevezett életforma és szórakoztatóipar: a szerethetőségről, a valahová tartozásról, az azonosulás érzéséről. Kilencven percnek, amíg a játék tart, hihetetlenül sok története van, igazi dramaturgiája. Aki egyszer is végigfocizott nagypályán kétszer negyvenöt percet, az pontosan tudja, hogy filozófiáról és esztétikáról rengeteget lehet tanulni a két félidő alatt. Kezdve onnan, hogy a külvilágból megérkeznek emberek, együtt öltöznek át egy szűk térben, lelkesen és erőtől duzzadva együtt futnak ki a pályára; félidőben, már megszenvedve a csatákat újra zárt térben találkoznak, hogy megint kifussanak; végül a küzdés végén ismét visszatérnek, visszavedlenek, s onnan már, az öltözőből, szerteszét mennek a világba. Az összetartozásból szanaszét tartanak, oda, ahonnan jöttek. Ez egy világos színházi dramaturgia, kiszámíthatatlan eseményekkel.

Fotó: Székelyhidi Balázs


– Nekem még volt közösségépítő élményem a focival kapcsolatban, falun az egész utca tengópályák sorából állt, és lejártunk a sarokra is focizni. De ezt ma már nem látom. Hogyan lehet visszaterelni a gyerekeket a focihoz?
– Látom a hatalmas és alighanem szükségszerű fejlesztéseket, amivel a futballkultúrát akarják visszahozni Magyarországra. Mintha a hajánál fogva akarná kiemelni magát a sárba ragadt ember. Érteni vélem ezt a szándékot, csakhogy közben azt is látom, hogy elhalt nálunk az iskolai és egyetemi sportolás. Hatalmas a szakadék az amatőr, élvezetért futballozó sok-sok ember és a szórakoztatóiparhoz tartozó labdarúgás között. Ha rajtam múlna, biztosan minden energiát a gyerekekre fordítanék, és az amatőrökre. És nem csak úgy, hogy előbb-utóbb választaniuk kelljen, mert csakis profi egyesületekben találhatnak megfelelő körülményeket. Persze ma már, ha vasárnap lemennek a gyerekek a lakótelepi ketrecbe focizni, ha lemennek egyáltalán, akkor Messi vagy Ronaldo akar lenni mindegyikük, nem pedig egy magyar futballista. Az, hogy milyen hősöket választunk magunknak, nem csak a vágyainkat határozza meg, de azt is, hogy mit hiszünk el a vágyainkban rejlő lehetőségekről. Sajnos nem lehet „büntetlenül” mindennap nézni a sportadókon a világ legjobbjait, aztán pedig azonosulni a magyar pályákon játszó játékosokkal. De félek tőle, hogy ez a hajó már visszahívhatatlanul elment.

– És ha nem nagyban gondolkodunk, hanem kicsiben? Mert van olyan budapesti kerület, ahol a lakótelepi ketreceket fejlesztik, vissza akarják hozni a grundfocit. Az is felülről szerveződik.
– Tudjuk mindannyian, legfeljebb nem szeretjük, hogy a társadalmunknak súlyos hiányossága a civil társadalom, az önszerveződések gyengesége, illetve visszavezethető ez magának az életet szeretni tudó, bátor civilségnek az erős hiányára. Generációk sorsa rakta össze azt, hogy ez egy alapvetően patriarchális társadalom. Attól tartok, ez mutatkozik meg a futballkultúránkban is. Miközben felülről erős szándék látszik az infrastruktúra feljavítására, a civil társadalomban nincsenek meg azok a pici sejtek, amelyek kitermelnék a mindennapi focizást. A kultúrát, legyen szó akármelyik ágáról, focizásról, operáról vagy irodalomról, nem lehet csak megörökölni, azért dolgozni is kell. Ha nincsenek focizni szerető amatőrök, akkor nincsenek nézők, de nem lesznek kiválasztható játékosok sem. Ha nincsenek a kultúrát tisztelő és szerető olvasók, akkor az nem csak az irodalomra, de a társadalomra is visszahat. Ezért értelmetlen a futballt szembeállítani a kultúra más ágaival, hiszen hatnak egymásra.

– Nincs köze mindennek a XXI. századi elidegenedéshez? Ahhoz, hogy a gyereket már le sem merik engedni az utcára, nem még köszönni a szomszédnak…
– Nem olyan új dolog ez. Az én gyerekem esetében már fel sem merült az elidegenedés kérdése, hiszen nem volt kihez leengedni az udvarra. És mi tagadás, emlékszem, hogy gimnazista koromra élesen elváltak a focis barátaim az iskolai barátaimtól. Rá kellett jönnöm, hogy a szokások és életmódok miatt a kétféle intelligencia meredeken elvált egymástól, s emlékszem, meg is szenvedtem ezt a felismerést. Ellenben ma is úgy hiszem, hogy igazán nagy futballista nem lehet nem okos ember.

Fotó: Székelyhidi Balázs


– A könyvben szinte minden megfordul, ami hozzá tartozik a focihoz, és ez nyilván szándékos. Mert ha magáról a játékról írna, akkor túlságosan nagy szavakat kellene használni.
– Nem is a nagy szavak elhasználódásától tartottam én, hanem attól, hogy felesleges, üres szavakba fussak. Ki ne ismerné azt a helyzetet, amikor egy jó focimeccsen egy játékos hatalmas gólt lő, aztán vége a meccsnek, a góllövőt meginterjúvolja a riporter. Áll a lelkes kérdező és a gőzölgő fejű alany a partvonalnál, és úgy tesznek, mintha elhinnék, amiről beszélnek. Mire gondolt a góllövés közben, kérdezi a riporter, miközben nagyjából ő is, és mindenki, aki focizott már, tudja, hogy ez a világ egyik legnagyobb marhasága. Mert az lehet, hogy a középpályás felnézett, kiívelte a jobbszélsőnek, ő pedig levette, megiramodott, belőtte az ötös és a tizenegyes pont közé, éppen a berobbanó középpályás elé… de azt is tudjuk, ha közben mindezt így végiggondolták volna, akkor abból nem lesz se ívelés, se beadás, se gól. Az előbb, amikor a test okosságáról, a munka és az ihlet viszonyáról beszéltünk, éppen erre gondoltam. Sok-sok alázatos munka kell ahhoz, hogy önfeledté lehessünk akár a pályán, akár másutt. Így vagyok valahogyan ezekkel a novellákkal is. Muszáj megírnom őket, és a muszáj mellett olyan öröm, ami már-már a jó focizáshoz hasonlított. S ha az olvasóra gondolok, mi mást kívánnék neki, mint ugyanezt az élvezetet? A pályán sajnos hamarabb kezd el öregedni az ember, mint a civil életben, hamarabb jön el az az idő, amikor a test már nem igazán engedelmeskedik a kósza ötleteknek. Na, akkor távolabbról, filozofikusabban kezd magáról és a fociról gondolkodni a rutinos játékos, mondjuk például történeteket, legendákat mesél. De úgy remélem, hogy azért ezekben a legendákban még tart a meccs, sőt; nem is rossz a foci.