Gyepsor: eltűnt parasztarcok nyomában

Szathmáry István Pál

2014. július 18., péntek 15:12

Egy eltűnő paraszti világ és egy kultúra utolsó képviselőit fotózta Molnár Edit a hetvenes évek végétől.
Gyepsor a számkivetettek, a szegénységből is kivonulók, a végképp magukra hagyottak kényszermenedéke. Az író-politikus Veres Péter 1940-ben állított emléket a faluközösségből kiszoruló és a hagyományos paraszti létformát egyre inkább maga mögött hagyó gyepsoriaknak. A zenei és irodalmi élet krónikásaként, valamint érzékeny riportok szerzőjeként ismert Molnár Edit fotóművész a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig rendszeresen visszatért Veres szűkebb pátriájába, Balmazújvárosba, hogy ott egy eltűnő kultúra arcait, a gyepsori parasztarcokat rögzítse.

Molnár Edit beszédes képeket alkotott, már csak abból a szempontból is, hogy nem csupán az évszázadnyi barázdákat viselő parasztarcok komor szépsége vagy a szintén századok óta majdhogynem változatlan és a kihalás szélén álló viseletek érdekelték, hanem a beszélő, kommunikáló ember és közösség maga. Gyakran tűnnek fel képein biciklik nyergére támaszkodó idősebb férfiak, zavartan mosolygó falusi fiatalok és csapatba verődve játszó gyerekek.
Fotó: Molnár Edit

Molnár távolságtartó fotós, akinek saját bevallása szerint nem a meghökkentés a célja. Mégis, ahogy egymás után nézzük a képeket, egyre inkább foglyul ejt és rácsodálkozásra késztet a tárlat. Meghitt közelségbe kerülünk egy végóráit élő kultúrával. A képek egymásutániságából kirajzolódik egy történet, a magyar falu modernizációjának csöppet sem szívderítő folyamata. Amelynek egyik végpontja a kép, amelyen havas pusztában tanyaépületek árválkodnak időtlenségbe meredve, míg a másik az a fotó, amelyen a soha be nem fejezett, vakolatlan és túlzóan nagy családi házak körül biciklizik egy falusi kisgyerek. Tipikus nyolcvanas évek eleji helyzetkép, egy töredékország hétköznapi létállapota.

A generációk és az életformák összetorlódására jó példa az a kép is, ahol Veres Péter lánya, Julika áll otthonkában, kendővel a fején, mellette pedig az író dédunokája, egy szőke loknis, páréves csemete, aki kezében műanyagflakont szorongat játék gyanánt. Bizonyos képekről nehéz lenne megmondani háttér-információk híján, hogy melyik évtizedben készültek, míg például a felnyírt és tupírozott frizurák alatt szégyenlősen mosolygó tinédzserek egyértelműbben beazonosítják a kép készültének időpontját. A múlt lassan, de nem észrevétlenül tűnik el Molnár fotóin. Vissza-visszatér például egy alak – még ha lehet, hogy nem is ugyanarról a személyről van szó. Fekete ruhás, kendőbe vesző, szinte kérdőjellé görnyedt öregasszonyról van szó. Az egyik képen az utca síkja felé görbül, és úgy feszül neki az enyhe emelkedőnek, mintha az egész élettel menne szembe.
Fotó: Molnár Edit

Egy másik képen a görnyedt test a Randevú presszó betonépülete előtt – micsoda kontraszt ez is! – áll, mint egy néma kérdőjel a múltból. Érdemes megállni a kiállítás végén ott, ahol az nagyjából kezdődik. A bejáratnál Molnár Edit fiatalkori fényképe látható, amit nem kisebb művész, mint a mentor-barát Kondor Béla készített. Életteli, vonzó nő, divatos ruhában, aminek nyári könnyedségével érdekes ellentétbe kerül a komoly, fürkésző tekintet, amely nem elégszik meg az olcsó látszatokkal.
Fotó: Molnár Edit

(Gyepsori emberek tegnap és ma. Vigadó Galéria. Megtekinthető szeptember 20-áig)