Az idő azonban megviselte a sérülékeny, ragasztott papíralkotást. A kép birtokosa, a svájci Fondation Beyeler vállalkozott a „gyógyításra”, és annak eredménye július vége óta már az alapítvány Bázel közelében lévő, Renzo Piano olasz építész által tervezett múzeumában gyönyörködteti a nagyközönséget. Az intézményt 1982-ben hozta létre Ernst Beyeler műkereskedő és felesége, Hildy, közös kollekciójuk elhelyezésére. A munka befejezését már egyikük sem érte meg: Hildy 2008-ban, Ernst 2010-ben hunyt el.

A párizsi Le Figaro megfogalmazása szerint a mű „virágnyelven” a szerelmet testesíti meg. Helyreállításának első évében a meglévő anyagot gyűjtötték össze, filmeket és fotókat, valamint néhány korabeli sajtóbeszámolót – így például a Paris Match képeslap egyik riportját. A dokumentációból jól lehetett látni, milyen magabiztosan és szinte gyermeki könnyedséggel játszadozott hatalmas szövetvágó ollóival, gouache festékeivel és a kép különböző alkotóelemeivel a mester 1953-ban, egy évvel 84 éves korában bekövetkezett halála előtt. A párizsi Matisse-archívum megőrizte a képpel kapcsolatos levelezés nagy részét és a kivágások minden maradékát.

A 311x350,4 centiméteres, több mint 200 kiló súlyú remekmű 13 különböző rétegből áll: sarkain állítható keret, különböző papírok, gouache festékek és ragasztóanyagok alkotják. „Számos kérdésre kellett választ találnunk” – mondta el a munka egyik résztvevője, Markus Gross. „Miként vett részt a kép létrehozásában az idős mester, aki ekkor már csak a kerekes székében helyet foglalva dolgozott egy botra erősített rajzszéndarab segítségével, és mi volt az, amit fő segítője és barátnője, Lydia Delectorskaya végzett el? Mi készült nizzai műtermében? Mit egészíthettek ki akkor, amikor először állították ki Párizsban, a Berggruen galériában? Mi az, ami megrongálódhatott vagy amit »kijavítottak rajta«, amikor különböző kiállításokra vitték?”

A képet több alkalommal összecsavarták és kifeszítették. Nyitott kérdés, hogy a papír hullámzásai és deformációi, amelyeket az Acanthes-ról készített különböző, egyebek közt ibolyántúli sugarakkal készült fotók mutattak ki, az eredetin már ott voltak-e – azaz kijavítandó hibák-e, vagy a művész által vállalt egyéni jelek. És mi legyen a szakadásokkal és a ráncokkal? „Azt sikerült kideríteni, hogy az Acanthes-t Párizsban, első bemutatásakor állították össze, a keret, a vászon, a nátronpapír és a ragasztó ott forrt egybe” – magyarázta Gross.

Viszont a színes leveleket Nizzában vágta ki Matisse, és az ő utasításai szerint erősítették fel azokat műtermének falára. A szénvonalak szintén a műteremben keletkeztek, akárcsak a rajzszegek nyomai, amelyek a különböző összeállítási kísérletekre utaltak, úgyszintén a vízjelek és még a ragasztónyomok is. Mindezeket a jegyeket a mű részének kell tekinteni, ezért a restaurálás során meg kellett tartani őket – hangoztatta a munka vezetője.

A Beyeler alapítvány 2010 tavaszán létrehozott restauráló-műhelyében a látogatók egy üvegfal mögül figyelemmel követhették a helyreállítás fázisait. Láthatták, amint Markus Gross és a másik restaurátor, Stephan Lohrengel a folyamat sikere érdekében maguk is „eljátszották” a Matisse-ra jellemző alkotási folyamatot. A művet biztosító és a restaurálást támogató Nationale Suisse képviselőjének, Dietrich von Franknak figyelő tekintete előtt nemegyszer maguk is színes papírfigurákat vágtak ki, felnőtt, de nagyon komoly gyerekekként – írta a Le Figaro.

„Mindig öröm, ha egy nagy mester valamelyik remekművét eredeti szépségében állítják vissza, márpedig a papíralapú alkotások a legérzékenyebbek az idő múlására, a fényre, a nedvességre – kommentálta a párizsi lap hírét az MTI kérdésére Bálint Ildikó festőművész. – Ezért is állítják ki mindig rendkívüli gondossággal ezeket a műveket, gondosan ellenőrzött légkörű és világítású termekben, korlátozott időkre. Fontos az is, hogy akik belevágnak a munkába, meg tudják állapítani, milyen volt a kép a születése idején és mi változott az idővel. Matisse esetében ezt megkönnyíti, hogy a nagy francia mester a legjobban dokumentált művészek közé tartozik, számtalan forrás áll rendelkezésre alkotásainak keletkezéséről és további útjáról. Mint a francia beszámolóból kitűnik, a restaurátorok körültekintően jártak el, minden lehetőséget felhasználtak a feladat minél tökéletesebb megoldására. Különösen méltánylandó, hogy a restaurálás nyilvánosan történt, hogy az érdeklődők az üvegfal mögül bepillanthattak a restaurálás kényes folyamatába, megismerkedhettek annak titkaival.”