Cosmopolis (16)

Látszólag tökéletes az elképzelés, hogy egy hodályméretű, mindenféle luxussal felszerelt limuzinba transzformáljuk a fogyasztói társadalom összes kliséjét, hogy aztán ablaküvegeken innen és túl egyszerre szemléltessük a modern kori apokalipszist. Az ambíció legalábbis sikeresen működött leírva, nem véletlenül tartják Don DeLillo látomásos regényét a témában korszakosnak. A kanadai David Cronenberg pedig olyan rendező, aki negyvenéves alkotói tapasztalattal nemcsak képes egy zárt térben feszültséget kelteni, de fenn is tudja tartani a néző érdeklődését. Csak nem a Cosmopolisban, amely minden igyekezet és szociális érzékenység ellenére vontatott kliséhalmaz marad megkérdőjelezhető alakítások sorával. A még mindig pimaszul fiatal Robert Pattinson, a történet szerint milliárdos szépfiú, aki az egyetemes szétesés közepette mindenáron régi borbélyához akar eljutni limuzinjával a bedugult New Yorkon keresztül. A társadalmi kataklizma az ablakon keresztül szemlélve lassan fokozódik, a limuzinban ellenben – némi elfojtott indulatokkal ugyan, de – a béke honol. A kívülálló szemlélődőből apránként válik érintetté, mind többen huppannak be limuzinja bőrüléseire, szeretők, feleségek, testőrök, munkatársak, amivel fokozódnia kellene a tehetetlenül sodródó főhős szorongásainak. Pattinson viszont láthatóan tanácstalan, a belső vívódás folyamata nem jelenik meg a karakteren, motivációk hiányában pedig értetlenül szemléljük tetteit. Pedig a csömör mostanság különösképpen filmre kívánkozó állapot, a globális összeomlást és miértjeit mégsem sikerül a főhősnek és szuperautójának képviselnie, de magyaráznia sem.


Hófehér és a vadász (12)

Tételezzük fel, hogy még vannak olyanok, akik nem tartják elcsépeltnek egy filmfeldolgozásra a Hófehérke és a hét törpe klasszikusát. Higgyük azt, hogy voltak, akik nem választották Julia Roberts ciki Hófehérke próbálkozását, a Tükröm tükrömöt (hiába volt ott a rendezői székben a vizuális géniusz Tarsem Singh) néhány hónappal ezelőtt. S tételezzük fel, hogy lehetséges sikerre vinni úgy egy klasszikus jó és rossz mesefelállást, hogy mindvégig a rossz nézőpontjából kell szemlélődnünk. Ha ezek után még valaki a Hófehér és a vadászt választja, akkor nem érik meglepetések. Hacsak attól nem akad fenn a szeme, amit lát, mert az nem a legörömtelibb mozgóképes élmény. Vizualitásban Tolkien nyomdokain lépegetve ezúttal Charlize Theront kell az ördögi mostoha szerepében megszoknunk, aki látványilag és alakításában is jó döntés ugyan, kár, hogy ezzel nem lehet letudni egy filmet. Pláne nem Grimmék meséjét. A Hófehér és a vadászban mégis megpróbálkoznak ezzel, így a mostoha mellett olyan látványosan vész el a történet, Hófehérke, de még a vadász is, hogy az ember csak kapkodja a fejét, miféle feldolgozással is van dolgunk. Fogalmazzunk finoman, ez a darab sem vonul be a filmkészítés aranyoldalaira.


Holdfény királyság (12)

Wes Andersont érte idén a megtiszteltetés, hogy legújabb mozija, a Holdfény királyság lehetett a cannes-i nyitófilm. Elnézve a film impozáns stáblistáját, akik jól mutattak a vörös szőnyegen és úgy általában az idei cannes-i mezőny amerikai dömpingjét, nincs is semmi meglepetés és kivetnivaló a választásban. Bill Murray, Frances McDormand, Harvey Keitel, Bruce Willis, Edward Norton és Tilda Swinton is feltűnik a Holdfény királyságban, s ezen a ponton tök mindegy, hogy ez mennyire apró vagy nagyobb szerep erejéig történik meg. Az excentrikus filmek készítője, A fantasztikus Róka úr, az Utazás Darjeelingbe, az Édes vízi élet és a Tenenbaum, a háziátok rendezője ezúttal a hatvanas évekbe kalauzol minket, ahol két két tizenkét éves gyerek egymásba szeret, paktumot köt és kivonul a természetbe, alaposan felborítva ezzel a helyi közösség életét. S ha mindez nem lenne elegendő, még egy nagy vihar is lesújt a vidékre. Anderson A fantasztikus Róka úrral egyenlően magas színvonalú mozit készített, amelyből ezúttal sem hiányozhat a groteszk és a fanyar humor.



A korábbi hetek mozibemutatóiért kattintson ide.