A típusterv pályázaton részt vevőktől egyszerűen azt kérték, hogy gyorsabban, gazdaságosabban építhető lakóépületeket tervezzenek. Olyanokat, amik a lakáskultúra fejlesztését is elő tudják segíteni és hagyományos módon, téglából és vasbetonból megépíthetők. Az építészek bele is adtak mindent, odafigyeléssel készült tervek születtek, amik példaértékűek, tökéletesek akartak lenni. A legjobb tervekből aztán Óbudán felépítettek párat. Eddig nagyon szép a történet. Az akkor beköltözött lakók, akik még élnek, ma is ott laknak és eszük ágában sincs elmenni. Hallottam olyat is, hogy vidékről felköltözött nyugdíjasok is jól érezték itt magukat, és ismerek fiatalokat, akik szintén szeretik ezt a helyet. De akkor miért nem ilyen házak épültek végül? Menjünk fel a Kiscelli Múzeumba, most megtudhatjuk.

Felgyalogolok a meredek utcán, kifújom magam, hogy mégse lihegve essek be, majd befordulok az udvarra. Kinyitja a négyméteres kaput előttem a biztonsági őr. A pénztáros néninek mondom, hogy mit szeretnék látni és hogy írni fogok róla. „Tessék parancsolni“-mondja, majd útbaigazít: balra, jobbra, jobbra. Kong a léptem a valamikori kolostor öreg kőszobrok őrizte kerengőjében, ember sehol. A folyosó végén megtorpanok, merre is menjek, de az őr, aki hangtalanul  utánam jött, odaszól, hogy a kiállítás a templomban van. És akkor belépek a faajtón egy váratlan térbe, a sekrestyeajtón át a szentélybe.

Félhomály, óriási tér, komor, kopott falak. Ahol valamikor oltár lehetett, légi felvételt látok a Google maps-ről. Házak egy csoportját látni, színes címkékkel, melyik hány emelet, ki tervezte, mi a házszám. A falakon kortörténeti eligazítás. A templomhajóban a hívek helyén raklapok ülnek a földön, rajtuk a tervek, alaprajzok, nevek, a pályázaton elért helyezés. Oldalt gyerekkortól ismerős régi székeket látok, a kijárat felé elnézve pedig feltűnik egy hatalmas, emeletmagasságú fehér doboz, rajta ajtó. Valahonnan hátulról hangokat hallok, amiben ha jól értem azt magyarázzák, hogyan kell élni egy korszerű, modern lakásban. Végigmegyek a raklapok között.

A templomról érdemes tudni, hogy azért néz ki így, mert mikor épp elkészült, a XVIII. század végén II. József utasítására a tornyokat lerombolták, a berendezéseket elvitték, majd katonai kórházként használták. A ma kiállítóhelyként használt templomtér és a háború utáni államrendszer kedvelt lakástípusai között érdekes ellentét feszül, ez önmagában megérne egy misét. Irigylésre méltó kiállítási helyzet, amire nem kellett sokat rájátszani. A nagy fehér dobozról közelebb menve kiderül, hogy egy berendezett lakás, amibe be lehet menni. A templomba tett lakásba lépve eszembe jut, hogy milyen lehet legkisebb matrjoska babának lenni. Bent látom, hogy minden nagyon ésszerű, ismerősek a méretek, az elhelyezés, a térkapcsolatok. Ma sem oktatnak nagyon jobbat. A templomsarokban közben -sajnos nem korabeli, hanem lapos képernyős- tévéből szól a népnevelő propagandafilm a modern lakásokról és az itthon elsőként alkalmazott korszerű megoldásokról mint az összecsukható szék, a harmonikaajtó, és a beépített szekrény.

Ha egy lakás jól használható, ha az épület amiben van nem nagyobb  egy fánál jelentősen és park veszi körül, valószínűleg szeretni fogják a lakók. Ezt az emberléptéket és alkotói figyelmet soha nem szabad feladni, ahogy végül is megalomán elképzelések miatt a hatvanas években feladták. A pályázat után két évvel ugyanis új politikai döntéssel már azonnal egymillió lakást akartak, amihez még gyorsabb technológia kellett és ami miatt a Kiscelli Múzeumban most megismerhető típusterveket nem használták fel a tömeges építésekhez. A helyettük született nagyblokkos paneleket ismerjük, nem szeretjük és nem is gondolnánk, hogy csak ezen a félszázaddal ezelőtti rossz döntésen múlt az élhetőbb Magyarország.