Enciklopédiát olvasni viszonylag nehézkes, ez vitathatatlan: a táskába más már nem fér be mellé, az ágyban fekve meg Popeye-alkart növeszt ránk. Mégis megéri a fáradságot, csak éppen tudni kell bánni vele.


Támad a zöld harkály


A leginkább elmeháborodott stratégia nekifutásból végigolvasni a munkát, ez esetben az abroncshaltól a zsolnáig, amely utóbbi ezek szerint nemcsak településnév, hanem maga a zöld harkály, aki nem éppen barátságos madárként vonult be a magyar írásbeliségbe, hiszen egy 1759-es szövegben ezt olvashatjuk: „óltalmazzad a’ hidegtül, a’ széltül… a’ hótul és a’ Zsolna nevű harkálytúl”. Személyisége olyannyira nem rokonszenves, hogy Madách Az ember tragédiája című művében az önzőség megtestesítőjeként írja le a férgét másokkal megosztani nem akaró , fösvény tollas jószágot.

Mint látható, Rácz János könyve igyekszik kultúrtörténeti adalékokkal is szolgálni, ám alapvető célkitűzése az állatnevek eredetének és történetének a bemutatása, a hatalmas névállomány rendszerezése a nyelvjárási adatokkal, valamint az idegen nyelvi megfelelőkkel együtt. Nem néprajzi mű és nem biológiai szakmunka, ugyanakkor minden szócikk tartalmaz egy rövid zoológiai leírást is, így hónunk alatt a kötettel bátran vásárolhatunk magunknak, mondjuk, merinót, hiszen nem csak azzal leszünk rögvest tisztában, hogy ez egy finomabb gyapjút adó, spanyol eredetű juhfajta, aminek a neve feltehetőleg a kasztíliai hatósági ellenőr nevéből származik, hanem azzal a büszkeséggel vezetjük majd új otthonába a haszonállatot, hogy erről a mediterrán növényevőről már Széchenyi István is említést tett az egyik írásában.

Mi, magyarok egyébként roppant szerencsések vagyunk: a bevezetésből megtudható, hogy írásos dokumentumok sokasága áll rendelkezésre, ha a szavak történeti változásait firtatjuk. Büszkeségre ad továbbá okot, hogy nemcsak befogadtuk a – szláv, német, török stb. eredetű – szavakat, hanem tovább is adtuk őket, mégpedig a másodlagos jelentéssel együtt, a szamár „ostoba ember” jelentése például tőlünk került át a szlovák nyelvbe. Magának az állat szónak az egyik eredeti jelentése egyébként sokáig az volt: állapot, szóval lehet, hogy pár száz éve így köszöntek egymásnak a lazábbak: na, mi az, állat? Az állatbarátok örömére leírom: a háziállatokat jelentő jószág pedig nem véletlenül rímel a jóságra.


Komoly leleplezés a cirmos cicákról

Hogyan olvassuk tehát az Állatnevek enciklopédiáját? A legjobb, ha különféle stratégiákat, belépési útvonalakat találunk ki. Tartsunk egy napot, amikor egy zen szerzetes rácsodálkozási hajlandóságával csupa olyan szócikkre vetjük rá magunkat, amik a lehető leghétköznapibb állatokról szólnak. Ott van például a lóé. Ki gondolta volna például, hogy a szélhámos melléknevünk „eredetileg a szélső hámba fogott, tehát könnyen táncoló lovat jelentette”. És mint tudjuk, lovasnemzet a magyar, de azért ahhoz Herman Ottónak kell lenni, hogy az ember 320 színárnyalatot tudjon megkülönböztetni a lovakkal kapcsolatban. De a cicák kapcsán is kerülhet elő súlyos leleplezés: a jelentős cukiság faktorral bíró cirmos szó eredeti jelentése (tzirmos) például piszkos, szennyes.

Persze olvashatunk ide-oda cikázva vagy előítéletekkel is. Én például nem gondoltam volna, hogy a lazacról bármiféle érdekesebb vagy megdöbbentő információ derülhet ki. Ebben az esetben nem a név tartogat különleges meglepetéseket, hanem annak a sajátos kísérletnek a dokumentálása, ami a különféle egzotikus halak betelepítésére irányult, és amit a szerző csak mint „a magyar honosítási dilettantizmust” nevez meg. A sztori olyan fordulatos, hogy Dan Brown egy év alatt nem találna ki hasonlót.

A tolattyú rokona, legalábbis nyelvtani értelemben.


Utazhatunk például a leghülyébb nevű állatok felkutatására is. Ott van a lappantyú, ami meglehetősen szürke madárka, na, de a neve! Mely a lappan(g) ige lappant, vagyis „rejtőzik” származékát rejti, kialakulása hasonló a forgattyú, tolattyú, pattantyú szavakhoz. Aztán felidézhetjük a gyermekkori mondókák világát is, a vakvarjúról például csupán két dolog derül ki: nem vak és nem varjú. A réz intim testrésszel rendelkező bagolyról viszont nincs információ a könyvben, pedig a gyermeki képzeletet rendszeresen terrorizálják vele.

Egy komoly kísérlet

Eljött az idő, hogy végleg eldöntsük: tényleg olyan komikus élőlény-e a rozsomák, ahogy a neve alapján elképzeljük. Hiszen például az Amerikában közismert képregényhősről, vagyis Wolverine-ről készült mozi magyar címe a tökösebbnek vélt Farkas lett, pedig ha hihetünk az angol–magyar szótárnak, akkor a Wolverine jelentése bizony rozsomák, tehát vagy így, vagy kedvezőtlenebb esetben torkosborznak kéne hívni magyarul a szereplőt, ami meglehetősen méltatlan egy sebezhetetlen, acélkarmokkal támadó mutánshoz.

Az enciklopédia szócikkét elolvasva azonban már fokozott tisztelettel tekinthetünk az állatra: egy 16. századi nyelvemlék szerint (ha jól olvastam, hiszen a középmagyarom eléggé megkopott) a rozsomák vizéből inni felettébb kockázatos, mivel aki így tesz, annak meghűvösödik az agyveleje – sajnos a szótár adós marad annak leírásával, egészen pontosan milyen események vezetnek el egy ilyen szituáció kialakulásához. Még megdöbbentőbb az a közlés, hogy a torkosborz valójában nem egy, a falánkságán uralkodni képtelen, hedonista szőrmók, hiszen neve a német „ínyenc, torkos” jelentéssel függ össze.

Ikertornyok


Wolverine egyébként nyugodtan lehet szuperhős: a rozsomák zömök és izmos, akár egy mélynövésű medve, de a szótár nem hallgatja el azt a tényt sem, amiről az X-Men-filmek szerényen hallgatnak, tudniillik, hogy egy meglehetősen büdös élőlényről van szó – persze lehet, hogy Hugh Jackman női rajongói felül tudnának emelkedni ezen is. A filmben szerencsés dramaturgiai fordulat egyébként, hogy Wolverine képtelen a letelepedésre, a rozsomák ugyanis „területének határait illatmirigyével, vizeletével, ürülékével jelöli meg”.

Az elbődülő hal rejtélye


Nincs az a szótár, ami ne hagyna hiányérzetet. Fájóan hiányzik például az alpaka leírása, hiszen korunk egyik állatcelebjéről van szó, hasonlóan a vombathoz, amiről viszont találni leírást, igaz, az első magyar nyelvemlékek nagyjából mostanában születnek róla, de kell hagyni valamit a jövő szerkesztőinek is. A határokat persze meg kell húzni valahol, és létezik szlengszótár is, ahogy a szólásokról és közmondásokról is vaskos kötetek nyújtanak gazdag ismereteket, de azért milyen jó lenne legalább egy fél mondatból értesülni arról, mégis hogyan alakult ki például a „mint a vöcsök” kifejezés.

A pecásszív viszont nagyot dobbanhat, a vizáról tekintélyes méretű leírást találni – az állat is tekintélyt parancsoló: utolsó nálunk fogott példánya (1987-ben, Paksnál) 3 méter hosszú és 181 kilogramm volt, ráadásul a hal akár 100 évig is eléldegélhet. A viza már a 13. században felbukkan a magyar nyelvű forrásokban, a nagybirtokos Nádasdy Tamás például arról számolt be nejének, hogy „Az viza máját, ikráját és belit épen jólkort hozák…”, talán arra utalhatott az éhes nemes, hogy még öt perc várakozás, és karóba húzatta volna a főpincért.

Így végezte a paksi viza

Forrás: Wikipédia


Mivel gyerekkorom óta izgatott ez a kissé bumfordi név, amit az ember hajlamos lenne a vízzel asszociálni, némiképp szomorúan konstatáltam, hogy az etimológia ez esetben nem oszlatja el a homályt, a szótár szigorú ítélete szerint ugyanis „a finnugor magyarázatok tarthatatlanok”. Nem lövöm le a poént, a hal nevének tisztázása igazi kárpát-medencei krimi (ki volt itt hamarabb, adhattak-e a szlovákok elődei az itteni legnagyobb halnak magyar nevet… hiába, tojástánc ez a geopolitikai tyúkszemeken). Számomra egyébként igazi etimológiai orgia, amikor szárazföldi élőlények nevét csapják hozzá valamilyen vízben élő állathoz, és perverz örömömet a viza kapcsán is kiélhetem, ugyanis Duna menti tájszóként létezik a víziborjú elnevezése is, ami azon megfigyelésnek köszönheti létét, hogy állítólag a hal a kiemelés pillanatában borjúként bőgi el magát. De hogy mi a csacsihal nevének titka, derítse ki mindenki maga.

(Rácz János: Állatnevek enciklopédiája. A gerincesek elnevezéseinek eredete, az állatok kultúrtörténete, néprajza és mitológiája. Tinta Könyvkiadó, 2012, 547 oldal, 5990 Ft)