Így írtak ők a magyar faluról

Grund

2014. március 20., csütörtök 15:19

Falumitológiák, faluvalóságok félszáz év magyar irodalmában címmel rendez konferenciát március 24-én a Vigadó konferenciatermében a Magyar Művészeti Akadémia és az Írott Szó Alapítvány. Szabó István novelláitól Oravecz Imre, Borbély Szilárd, Háy János műveiig jutnak el a tanácskozáson, s egy nemrégiben megjelent könyvről, Székely Csaba Bányavidék című drámatrilógiájáról is szó lesz – mondta el a konferencia szervezője, az MMA elnökségi tagja, Ács Margit.

– A magyar irodalom mely korszakát és ezen belül mely írók műveit érinti majd részletesebben a konferencia?
– Az elmúlt ötven év alatt ment végbe a hagyományos falusi életforma gyökeres megváltozása, a magyar történelemben meghatározó, a fennmaradásunkat alapjaiban biztosító osztály, a parasztság felmorzsolódása, sajátos, közösségi kultúrájának eltűnése. Az okok ismeretesek: padlássöprés, a középbirtokosok meghurcolása, internálás, börtön, erőszakos kollektivizálás, a városok elszippantó hatása a fiatalokra és ugyanakkor a kényszerű ingázás, elöregedett falvak, hiányos civilizációs állapotok, a kihalt házakban új, zömében szakma nélküli cigány lakosság megtelepedése. De új életforma is megszületett a magyar vidék egyes helyein, polgárias-kispolgárias házak épültek, először a háztáji biztosította ehhez a feltételeket, majd megjelent egy vállalkozói réteg, amely több-kevesebb sikerrel egyes helyeket ma is éltetni tud, s ha távolról sem mondható édenkertnek, nem is halt ki a magyar vidék. A falu mintegy félszázados történelméről beszéltem, nem irodalmi korszakról, ez az ötven év az irodalmi korszakolást tekintve nem alkot egységet, több stílusáramlat is váltotta egymást ez idő alatt. Azt kezdtük el vizsgálni, amikor a konferencia ötlete a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatában megszületett, hogy miképpen jelenik meg ez a drámai változás az irodalmunkban. Különösen indokolta a kérdésfelvetést az a tény, hogy nagyon-nagyon sokan jöttek az írók újabb nemzedékeiben is faluból, paraszti vagy falusi értelmiségi családokból. A falujukról szóló személyes vallomásaikat és a spontán tanúságtevéseket akartuk kigyűjteni ötven év terméséből, és nem a szociológiai-szociográfiai feldolgozásokat, az más jellegű feladat lett volna. Bár persze elkerülhetetlen volt, hogy az irodalmi eseménynek is számító szociográfiákról szó essék egy-egy előadásban, Csoóri Sándor fiatalkori „tudósításaira” vagy Závada Pál Kulákprés című, a nyolcvanas években nagy feltűnést keltő művére gondolok. Ám a falu mint a gyermekkor helyszíne számos költőnél a mai napig meg-megjelenik Nagy Lászlótól Kiss Benedekig, s így van ez a prózaíróknál is. Ha Lázár Ervin, Ágh István vagy Serfőző Simon prózáját említem, szintén egy-egy magyar falu képe jelenik meg szemem előtt. Szabó István mára klasszikussá vált, gyönyörű novellái adják időben a kiindulópontot, és Oravecz Imre, Borbély Szilárd, Háy János műveiig jutunk el, sőt egy nemrégiben megjelent könyvig, Székely Csaba Bányavidék című drámatrilógiájáig. Térben is nagy utat járunk be: a felvidéki, az erdélyi, és a délvidéki magyar irodalomból is felsorakoztatjuk azokat a műveket – zömmel regényeket –, amelyek az ottani falvak részben a magyarországihoz hasonló, részben pedig nemzetiségi helyzetük által gerjesztett drámáit jelenítették meg.

Ács Margit, a falu és az irodalom viszonyáról rendezendő konferencia szervezője
Fotó: Nagy Béla

– Miért fontos ön szerint, hogy egy konferencián egészében tekintsék át ezt a korszakot, és külön kiemeljék a faluábrázolás témáját?
– Korántsem fogjuk tudni egészében áttekinteni sem a korszakot, sem a témához köthető műveket. Ez a konferencia csak az első szemlézést végezheti el,mintegy jelezve az eddigi hiányt. Olyan irodalomértelmezési gyakorlat terjedt el az elmúlt évtizedekben, amely az irodalmat immanens jelenségként, a társadalmi-történelmi környezettől, sőt az író-költő személyes indíttatásaitól is elszakítva vizsgálta. A szocreálra való heves visszahatásként a valóságreferencia fogalma félelmetes tabuvá vált. Ez bármennyire logikus fejlemény, kétségtelenül a ló túlsó oldalára lökte át az irodalmárok zömét. Ezért nem volt kísérlet az irodalomtörténészi szakma részéről – legalábbis nem tudok róla, ha netán volt ilyen – egy-egy társadalmi folyamathoz kapcsolódó témakör átvilágítására. Az első kísérlet a faluábrázolás szemlézésére a mi konferenciánk. Eszemben sincs egy irodalmi mű értékét a témája alapján mérni, fel sem merül, hogy a konferenciánkon tárgyalt műveket mondjuk a városi életről, a külföldi utazásokról vagy az arisztokrata, illetve polgári családok történetéről szóló művek fölé emeljük. De két okot is tudok, amiért érdemes számot vetni azzal, mit őriz meg irodalmunk a falu elmúlt ötven év alatt végbement változásából. Az egyik ok az, hogy a falu mint az első otthon sok embernek fontos ma is, azoknak is, akik elhagyták, azoknak is, akik ott maradtak. Hadd tudjanak róla, hogy vannak irodalmi művek, amelyekben rátalálhatnak érzéseik, emlékeik rokon változatára. A másik ok ugyanaz, amiért az emberiség múzeumokat rendez be a legdigitálisabb technika korában is: a pillanatról pillanatra semmibe vesző élet megörökítésére, archiválására való ösztönös törekvés. Azok a falvak, amelyek már nincsenek vagy holnap nem lesznek, ezekben a versekben, leírásokban örök életűek. Egy virtuális múzeum ez az irodalomban.

Ács Margit, a falu és az irodalom viszonyáról rendezendő konferencia szervezője
Fotó: Nagy Béla

– Milyen következtetéseket vonhatunk le ezekből a faluábrázolásokból? Mennyiben követi nyomon a kortárs irodalom a falu életének kortárs átalakulását?
– A konferencia előtt vagyunk még, az előadásokat nem ismerem, következtetés helyett hadd mondjam el inkább, hogy mit sugalmazott a szervezés során a kiválasztandó anyag. Semmiképpen sem nosztalgikus idillt a régi, érintetlen falu iránt. Fájdalom, szomorúság hat át majd minden emléket, gondoljunk csak arra, mennyi feszültség szorul Szabó Istvánnak még a hagyományos faluban játszódó novelláiba, mennyi fájdalom Ágh István verseibe, amelyek viszont már a kiürült szülőházba visznek el. Még Lázár Ervin mitológiába költöztetett pusztáján is szomorúság kísért. S akkor még nem szóltam a brutális pusztítás megörökített tényeiről. Illúziótlan leírás a falusi életről, a falusi sorsról majd mindegyik mű, amellyel az előadások foglalkoznak. De a szeretethez nem kellenek illúziók. Sőt, szeretni csakis illúziótlanul lehet. Azt hiszem, az író mindig hajlik a keserű igazságok kimondására, s ennyiben többnyire nemigen törődik „az élet élni akar” igazságával. Szeretném, ha mégis eljuthatnánk annak hiteles kimondásáig, hogy az újféle falu is életkeretet nyújt, csak új kultúrát kell teremteni benne. A hely szeretete nélkül ez nem fog menni, a helyet ezért meg kell ismerni. Ez a harmadik ok, amiért érdemesnek láttuk megszervezni ezt a konferenciát.

– Szó lesz-e a konferencián arról, hogyan helyezhetők ezek az ábrázolások európai, nemzetközi kontextusban?
– Nem kértünk fel e témára előadót, hiszen a konferencia keretét maga a célul kitűzött szemlézés is erősen feszegeti. Úgy vélem, a Kárpát-medencei magyar irodalmi áttekintése is tágította a témakört, hiszen nemcsak a magyar lakosság sorsa volt a paraszti életforma felszámolódása, ez várhatóan az előadásokból is kiderül. Egészen másféle kitekintésre számíthatunk az irodalmunk mítoszi vonzalmait mindig nemzetközi, főleg dél-amerikai párhuzamokkal leíró Jánosi Zoltán részéről. De, mint jeleztem, e konferencia folytatást kíván, és nemcsak az egyetemes irodalomban kutathatnánk tovább a téma felbukkanását, közvetlenebb feladat is van: a magyar képzőművészetből, film- és fotóművészetből lehetne kiegészíteni a falu virtuális múzeumát.