Alexander Markov 1963. január 24-én született Moszkvában. Hegedülni édesapjától, Albert Markov hegedűművész-zeneszerzőtől tanult, akit a Jascha Heifetz, Nathan Milstein, valamint a David és Igor Ojsztrah nevével fémjelzett orosz (ukrán) hegedűiskola jeles képviselőjeként tartanak számon. Alexander nyolcévesen már nagyzenekarral koncertezett szólistaként, 1975-ben az Egyesült Államokban telepedett le szüleivel. (Feltehetően azért, mert a szovjet kultúrpolitika nem őket kívánta kirakatba tenni. Az édesanya is hegedűművész.) Albert hamar berobbant az amerikai koncertéletbe, de Alexander tehetsége is hamar lenyűgözte a publikumot, Sir Yehudi Menuhin ekként méltatta: „Kétségtelenül az egyik legbriliánsabb és legmuzikálisabb hegedűs mindazok közül, akiket ismerek. Biztos vagyok abban is, hogy nevét örökre bejegyzi a hegedűvirtuózok könyvébe.”

Fotó: Székelyhidi Balázs


Repertoárját elsősorban a 19. századi szerzők műveiből válogatta. Alexander azon kevés hegedűsök közé tartozik, akik képesek egy koncerten belül lejátszani Paganini fő művét, mind a huszonnégy capriccióját. Fellép a legnagyobb koncerttermekben, neves zenekarok élén, jeles karmesterek közreműködésével, olyan szólistákkal, mint Martha Argerich zongoraművész.

A francia hegedűművész, író és filmrendező, Bruno Monsagneon dokumentumfilmje, A hegedű művészete − a 20. század legnagyobbjaival − inkább külföldön híres. Mindenesetre nagy feltűnést keltett, hogy Monsagneon külön filmet szentelt Alexander Markovnak: a Paganini 24 capriccióját bemutató felvétel az egyik legkeresettebb klasszikus zenei DVD lett az Amazonon. A hegedűművész a műfaji kirándulások híve is: James V. Remingtonnal együttműködve alkotta meg a klasszikus művekből is válogató, epikus Rock Concertót, amelyet egy általa szabadalmaztatott hathúros elektromos hegedűvel, szimfonikus zenekar, kórus és rockegyüttes kíséretében elsőként a Carnegie Hallban mutatott be. Az Amerikában és Európában is sikeres produkciót azóta sportcsarnokokban, többezres közönség előtt is játszotta, időnként a Csillagok háborújának lézerkardját idéző, sok leddel kivilágított vonóval.

Múlt héten az Olasz Kultúrintézetben muzsikált, a MÁV Szimfonikus Zenekar visszatérő vendégeként Kocsis Zoltán vezényletével adott Brahms-koncertet. A világhírű hegedűvirtuóz csütörtökön egész nap ingyenes mesterkurzust tartott ifjú magyar muzsikusoknak − nem először tette mindezt. A mesterkurzusra Alexander Markov rockzenésznek öltözött, végül Tartini Ördögtrilla-szonátájának átiratával, és Paganini 24. capricciójával kisebb koncertet rögtönzött. A hangverseny előtt, a mesterkurzus után beszélgettünk.

− A mesterkurzus kedvéért korábban érkezett egy nappal. Miért repüli át New Yorkból a fél világot csak azért, hogy ingyen leckéket adhasson?

− Nagyon fontosnak tartom, hogy kapcsolatot keressek fiatal művészekkel, a hegedűsök legújabb generációjával. Az internet korában az interaktivitás, a kommunikáció különösen hangsúlyos, a személyes jelenlét sem hanyagolható el, ügyelni kell arra, hogy ne szigetelődjünk el egyes nagy sztárok példáját követve, akik belefeledkeznek a saját valóságukba. A fiatal muzsikusokkal gyakran megesik, hogy épp nem tudják, miben kellene fejlődniük, a zene útján éppen hol tartanak, én pedig segítek nekik a tájékozódásban, adok nekik néhány ötletet. Ez nekem is éppúgy jó: sok művész, aki mesterkurzusokat tart, nagyon önmagára összpontosít, és nem is gondol arra, hogy sokat tanulhat olyan muzsikusoktól is, akik még a fejlődés egy korábbi szakaszánál tartanak. Ahogy egyedi minden ujjlenyomat, úgy mindeniknek saját egyénisége van, ez a zenében is megmutatkozik, legyen az ember pályakezdő vagy befutott művész. A magyar fiatalok, akikkel itt most találkoztam, nagyon tehetségesek, de köztük is, mint bárhol a világon, voltak olyanok, akik nem ismerték fel a saját egyéni jegyeiket, vagy épp nem voltak tisztában a saját erősségeikkel. Felfedezni a lehetőségeiket, megragadni a figyelmüket: ez a célom. Nem utolsó sorban pedig azért jöttem, mert nagyon szeretem Budapestet: a magyar közönséget, a csodálatos muzsikusokat, akikhez baráti szálak is kötnek.

Fotó: Székelyhidi Balázs



− Eszerint a mesterkurzus nem az ön egójának a felemeléséről szól. Szólistaként ez mennyire megvalósítható?

− A pódiumon is igyekszem nem az egómra összpontosítani: a zene ugyanis maga a tökéletes szabadság, amit csak nyitott szellemmel lehet megközelíteni. Egy koncert egyszeri és megismételhetetlen, és nem csupán a muzsikustársakkal keresed az összhangot, hanem a hallgatóság rezdüléseit is érzed: nagyon érdekes tapasztalat.

− A komolyzenei koncerttermek rendszeresen telt házasak, ám a lemezipar, amennyi megmaradt belőle, többségében popzenét ad el. Mit kezd ezzel az ellentmondással?

− A zene mint a szórakoztatóipar része elsősorban üzlet, ami a technológia változásával együtt kénytelen szemléletet is váltani: eddig a koncertek azt is szolgálták, hogy a lemezeladásokat növeljék, most már egy-egy lemez inkább a koncerteket promótálja.  Az interneten, a zenei és videomegosztó csatornákon ma már bármi elérhető. Én is felhasználó vagyok, és engem is meg lehet találni Paganinivel a YouTube-on. Így sokkal többen ismerhetnek meg, azok a fiatalok is, akik részt vettek a mesterkurzuson. A lemezeladások visszaesése miatt azonban nem bánkódom. Az utóbbi évek lemezei – tisztelet a kivételnek – ugyanis nagyon kiszámíthatók, akadémikusak. A zenei rendezők által sokszor megvágott, összeszerkesztett, szoftverek segítségével is sterillé tett felvételek kerültek a boltokba. Én inkább annak a híve vagyok, hogy egy lemez anyagát egyszer vegyük fel, legyen a játék elementáris, meglepetés, erre pedig a koncertek inkább jobb alkalmak, még a popzenében is.

Fotó: Székelyhidi Balázs


− A mesterkurzus végén játszott Hubay Jenő átiratában Tartinit, majd Paganinit, és mindenkit elképesztett, hogy milyen könnyedén. Mi a módszere?

− Mondhatnám, hogy titok, de valójában egyszerű a megoldás: a technika, a gyakorlás ugyan elengedhetetlen, ám nem az számít, hány órát gyakorol a muzsikus, hanem az, hogy fizikailag, mentálisan is felkészüljön.  Egy-egy fellépés előtt erre nagyon odafigyelek, hogy komfortosan, biztosan érezzem magam a koncerten, szinte eggyé váljak a hangszerrel. A klasszikus zene nekem a tökéletes kiteljesedést jelenti, nagyon fontos az életemben, boldoggá tesz, bizonyosságot ad. A zene nekem nem olyan, mint a Rolling Stones Satisfactionje, bennem nem hagy hiányt. Nem is értem igazán azokat a nagy művészeket, akik boldogtalanok.