Jack és Jill

Adam Sandler gyalázatos. És tényleg: saját lány ikertestvérét játszva kreténkedik 90 percen keresztül, mi pedig nézzük! Még most is nehezen hiszem el, hogy Al Pacinót láttam a vásznon. Pedig igen.

Húsz percig szinte szóhoz sem jutottam a döbbenettől: valóban arról szól a Jack és Jill, hogy Adam Sandler nőt játszva szerencsétlenkedik? És igen, nem tévedés, s ez nem a Mrs. Doubtfire vagy a régi iskola kedvelőinek az Aranyoskám, ahol Robin Williams és Dustin Hoffmann öltözött be nőnek. Itt azt kellene elfogadnunk, hogy Adam Sandlernek van egy lány ikertestvére, aki történetesen ugyanúgy néz ki, mint ő, de minden maszkulin megnyilvánulása ellenére még Al Pacino szívszerelme is.

Nehezen tudok nagyobb traumát elképzelni, mint a Jack és Jill, ami igazi szomorújátékként zárja le ezt az évet. Még mielőtt ezzel a filmmel azonosítanánk 2011-et, emlékezzünk arra, hogy néhány egészen rendkívüli mozi is készült Hollywoodban a mögöttünk álló évben, s inkább ezt a félreértést tekintsük kivételnek. A Jack és Jill egyébként igazán nem azért megrázó, mert Adam Sandler minősíthetetlen a női szerepében, az alpári vicceskedése pedig az ízléstelenség határait feszegeti. Az igazán döbbenetes ebben a moziban az, hogy komoly szerepet vállalt benne Al Pacino, aki önmagát játszva valamiféle hősszerelmes figurát skiccel a vászonra. Arról most ne is beszéljünk, hogy még ebben a szerepében is zseniális az Oscar-díjas legenda, s minden pillanatában fényévekkel előzi meg Sandler izzadságos mutatványát. Inkább az a kérdés, hogy miért volt erre szüksége a 71 éves művésznek, mit látott a szerepben és a forgatókönyvben, amitől úgy érezte, hogy gazdagíthatja fenomenális életművét? Talán sosem tudjuk meg, s talán jobb is így, mindenesetre a kevés élvezhető pillanat mind a színész nevéhez fűződik ebben a tragédiában.

A teljesség kedvéért mondjuk el, hogy egy rövid cameóban feltűnik Johnny Depp is egy Lakers-meccs szurkolójaként, amelyben azért annak is jut néhány snitt, hogy megértsük, a Kobe Bryant vezette Lakers egészen rendkívüli. Nem mondható el ez Adam Sandler komédiájáról, amely az idei év legkínosabb filmjeinek toplistáján biztosan dobogós lesz, s a legrosszabb moziknak járó Arany Málna díj is kijár neki! Mi megszavaztuk!

(Jack és Jill – színes amerikai film, 91 perc, 2011. Rendező: Dennis Dugan.)

 


 

Az élet négyszer

Kétszer néztem meg, s mégsem vagyok meggyőzve: Érthetetlenül túlértékelt fesztiválfilm az életből vett dokumentarista jelenetekkel – mögöttes mondanivaló nélkül. Tanyasi idill Itáliából.

Tavaly Cannes-ban kritikusok tömege ünnepelte, többek revelációt éreztek, mások olyan dolgokat véltek felfedezni a képsorokban, amit kétszeri megtekintésre, aprólékos elemzéssel sem sikerült észrevennem. Az élet négyszer négy különálló részből áll, s mindegyik egy-egy dokumentumfilmnek, szociográfiai életképnek felel meg. Ízlés, illetve beállítódás kérdése, hogy ezeket összeilleszkedőnek látjuk-e, hisszük-e, értjük-e azt harmóniában a pitagoraszi négyszeres lélekvándorlás stációival. Akárhogy is, Az élet négyszer epizódjaiban egy idős kecsketenyésztő férfi mindennapjai, egy kecske ellése és az újszülött csetlése-botlása, egy fa májusfává válása, valamint a faszénkészítés művelete bontakozik ki a néző szeme előtt. Mindegyik megkapja a maga időtartamát, így hosszasan időzünk az olasz táj szépségein, nézegethetünk közelikben kecskéket, őszintén rácsodálkozhatunk a születés csodájára, és érdeklődve nézhetjük, amint a calabriai férfiak előbb gúlát építenek fából, majd a művelet végpontján zsákokba gyűjtik a mesterségesen előállított faszenet.

Mindegyik jelenet dokumentumfilmbe kívánkozó, legyen akár portréfilm vagy ismeretterjesztő film tartalma. Az élet négyszer mégsem bír katarzissal, mert benne semmilyen újszerűség nincs a részleteket illetően, s az egész sem tesz ki újat. Persze ettől még lehet örülni annak, hogy egy olasz rendező komoly figyelmet vívott ki egy ilyen lassú sodrású szociotablóval, ráirányította a figyelmet az elavultnak ítélt munkamódszerre, a retrónak nevezett stílusra. Cannes-ban mégis azzal lehetett leginkább kitűnni, hogy a többi film nagyon más, de ez nem jelenti azt, hogy ez a mű páratlan lenne

A magyar dokumentumfilm szegmense például félárbocon is képes ilyen képekre, ilyen tanyasi jelenetekre, ilyen összefüggésekre. S ezzel feltehetőleg nincsen egyedül. Az élet négyszer legnagyobb szerencséje, hogy olyan közegbe került, olyan helyzetben értékelték, amikor nagyon eltért a körülötte lévőktől. De ettől még univerzális értelemben nem tett semmi különöset, főképpen nem változtatott meg film- és formanyelvet, s nem talált ki semmilyen újat. Ettől még lehet szeretni Michelangelo Frammartino vállalkozását, ugyanakkor erősen kérdéses, hogy egy ilyen, nyíltan fesztiválfilm megtalálja-e a közönségét a hagyományos forgalmazásban.

A sokszínűséget és változatosságot mindenesetre garantálja az év végi dömpingben, s az is igaz, hogy igen távol áll bármilyen év végi, újévi hangulattól, ami esélyt adhat a műfaji filmektől és kényszeres boldogságtól megfáradt elme számára.

(Az élet négyszer – színes olasz–németsvájci film, 88 perc, 2010. Rendező: Michelangelo Frammartino.)