Évek óta nem hallgattam Meshuggah-t, így nosztalgiával fordultam ehhez az ötszámos EP-hez. A kilencvenes években imádtam őket, lenyűgözött – és ez most is így van – az a precizitás és hangszeres tudás, ami ezt az 1987-ben alapított svéd metálzenekart mind a mai napig jellemzi. Készséggel elismerem: lemezeik meghallgatása némi edzettséget igényel metál fronton, és az évek múlásával a brutális riffek hallgatása nekem is okoz némi „fejfájást”.

Fotó: Meshuggah


Szóval itt van ez az öt svéd arc, akik a ’94-es None című EP-re felpakoltak öt olyan szerzeményt, amelyeket ma is lehet(ne) mutogatni mindenkinek, akinek némi köze van a súlyos zenékhez. Ennek több oka is van. Egyrészt a cucc hangzása iskola a mai napig, hiszen az a fémes íz, mélység, árnyalat, ami a gitárokat jellemzi, igencsak ritka. Persze sok-sok jó anyag forog: a Machine Head, a Fear Factory és más zenekarok is voltak önmagukra és hallgatóikra is olyan igényesek, hogy nem okozott számukra gondot hónapokig csavargatni a potit. Hála nekik ezért, hiszen a pozitív példamutatás – mint az élet minden más területén – a zenei világban is nagyon fontos.



Na de a hangzás nem sokat ér, ha nincsenek a hangszerek a megfelelő kezekben. Köztudott, hogy a Meshuggah nem négy negyedben tolja; sokkal bonyolultabb ritmusképletekben gondolkodik a mai napig. Persze, a gyanútlan füleknek mindez káosznak hangzik, de erre csak azt tudom mondani: tessék csak türelemmel, a hangszereket „elválasztva” fülelni! Azonnal kitűnik majd az a mély és szoros viszony, ami ezeket az arcokat a zenéhez köti. Képzeletbeli szemeink előtt egy nyolckarú dobos, valamint a nap huszonnégy órájában gyakoroló matekzseni gitárosok jelennek meg.

Ez a félelmetes és őszinte banda egy cseppet sem veszített erejéből. A zenekar valamikor jó régen kitette az irányjelzőt, s afelé menetelnek mind a mai napig.



A sorozat korábbi cikkei itt olvashatók.