Cseres Tibor, Illés Sándor, Szántó Konrád, Teleki Júlia, sok szerző többtucatnyi könyvben emlékezett meg az elmúlt évtizedekben arról, hogy 1944–45-ben Tito partizánjai brutális kegyetlenséggel, etnikai alapon gyilkoltak le magyarokat, horvátokat, németeket a Délvidéken. Olvashattunk kettéfűrészelt, elevenen elégetett vagy eltemetett, karóba húzott, megnyúzott, lefejezett és agyonvert emberekről, ma is jeltelen sírokban fekvő, máig nem rehabilitált áldozatokról, akiknek „kollektív bűne” a nemzetisége volt. Becslések szerint húsz-ötvenezer magyar áldozata volt a bácskai vérengzéseknek.

Paul Kornauer

A Duna menti svábok, akiket egyként „náciknak” bélyegeztek meg, még akkor is, ha bizonyítottan embermentők vagy antifasiszták voltak, rendkívül megszenvedték a második világháborút – derül ki túlélők visszaemlékezéseiből, amelyeket a kerényi születésű Paul Kornauer gyűjtött össze. A sváb fiatalság egy része a Harmadik Birodalom hadigépezetében morzsolódott fel, az otthon maradottakkal Tito – szintén részben kényszerbesorozott – partizánjai, javarészt tizenhat-húszévesek végeztek. Még a háború után is – Bácskában és a Bánságban, hét munkatáborban, haláltáborban.

Az elbeszéléseiből az világlik ki: a vörös ideológiai köntösbe bújtatott mészárlás mozgatórugója talán nem is annyira a gyűlölet, mint inkább az aljas haszonlesés volt: a politikailag is megfogalmazott cél, a náciktól kölcsönzött „végső megoldás” – a délvidéki németek kiirtása – mögött már-már intézményesített fosztogatás állt.

Sokat – bár még nem eleget – tudunk a náci haláltáborokról, a szovjet kényszermunkatáborokról, ám nagyon nincs a köztudatban, hogy határainktól nem messze, a hódsági, zombori, gádori és kruseváci táborokban milyen módszeres népirtás zajlott még a világháború után is, amelynek több mint százhúszezer sváb és német hadifogoly esett áldozatul. Sokan éhen haltak, vagy éjszakánként a latrinák mellett haltak bele a megerőszakolásukba – a túlélők latrinapartizánoknak nevezték el a tetteseket −, míg mások beleőrültek szeretteik, életük munkájának elvesztésébe.

Paul Kornauer elbeszélései időnként Primo Levi holokausztregényeinek világát idézi, olyan rideg brutalitásról számol be. Ám felmutatja azt is: az etikus gondolkodás, magatartás kiirthatatlan. Abban az időben is akadtak partizánok, túlélők, akik mindvégig, minden körülmények között humánus emberek maradtak, vagy visszataláltak jobbik énjükhöz. E kötet legszebb fejezetei e példaképeket, önfeláldozó útjaikat mutatják be.


A túlélők régóta követelik maguknak a jogot, hogy emlékezhessenek az átélt szenvedésekre, elmondhassák az igazságot. Meglehet, hangjukat még nem elegen hallották meg, szenvedéseiket elhallgatják, a halottak sírjait időnként meggyalázzák − ám a valóság végső soron mégis megmásíthatatlan.

(Paul Koranuer: Nagypéntek, feltámadás nélkül. Egy túlélő visszaemlékezései a bácskai vérengzésekre 1944–48. Fordította: Josephine Neubrandt. Szent István Társulat, 2011., 203 oldal, 1500 Ft.)