Véletlen remekművek

Képek, amelyekbe belelógott Isten ujja

Ficsor Benedek, 2017. március 15., szerda 19:05, frissítve: 13:56

Mindenki lapozgatott már családi fotóalbumot. Sok száz vagy több ezer egyforma pózba merevedett rokon, barát és ismeretlen, azonosíthatatlan alak. Az érzelmi kötődésen és az emlékek felidézésén túl művészi szempontból ezek teljesen érdektelen fényképek. Aztán egyszer csak felbukkan egy különös felvétel, ami ki tudja, miért, kilóg a sorból. Egy furcsa testhelyzet, egy oda nem illő részlet, egy technikai hiba, és a kép máris kiszakad az amatőr fotók szürke egyformaságából. Aki találkozott már ilyen zavarba ejtően eredeti, az amatőr fényképezés kliséit kifordító felvétellel, az nagyjából tudja, mire számíthat a Mai Manó Ház Mona Lisa vakuval című kiállításán.

Puszta véletlen, hozzá nem értés, egy eltévedt múzsa csókja vagy Isten ujja? Mindegy, minek tulajdonítjuk a különleges pillanatot, a március 4-én nyílt kiállítás fotói azt mutatják be, hogyan születhet a fényképezőgépet elkattintó amatőr fotós szándékától függetlenül művészi erejű alkotás. A tárlat Kardos Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, sok egyéb mellett az Egészséges erotika, az Eldorádó és A Hídember operatőrének amatőr és privátfotó-gyűjteményéből, a Hórusz Archívumból válogat.

 
A nem kívánt rész „törlendő”: képmódosítás a Photoshop előtti korszakban
Fotó: Hórusz Archívum
 

A fényképek az alkotói szabadság tökéletes megvalósulásai, amelyek anélkül ragadják meg a valóság egy-egy szeletét, hogy bármilyen kompozíciós szabályt figyelembe vennének. Kardos Sándor archívuma az elmúlt négy évtizedben több mint másfél millió képtárgynyira duzzadt: fényképek, negatívok, üveglemezek s számos technikai sajátosságú felvétel szerepel benne. A gyűjtemény az egyik legfontosabb egyiptomi istentől kölcsönzi nevét. A Hórusz szemét jelölő hieroglifa a teljességet jelöli, az írásjel részei pedig az ellenkező irányba, az élet egyre kisebb részei felé visznek végtelenül. Akárcsak maga az archívum, amely a világ apró jeleiből áll össze egyetlen hatalmas és végtelenül bővíthető gyűjteménnyé.

– A közönség alapvető elvárása, hogy ha belép egy kiállítási térbe, ott olyan dolgokkal szembesüljön, amelyek túlmutatnak a mindennapok szűkre szabott keretein – fogalmazott lapunknak a kiállítás kurátora, Csizek Gabriella. – Éppen ezért a tárlatot úgy állítottuk össze, hogy a fényképek önmagukban és a kiállítás egészében is újraértelmezzék a családi fényképek jelentését. Minden felvételen megjelenik valami szokatlan, valami különleges, amely kiemeli a képet az amatőr fényképezés kliséi közül.

A kurátor kifejtette, a kiállítás tematikus egységekbe szerveződik, amelyek vagy a technikai eljárás, vagy a megjelenítés módja miatt tartoznak össze. Az első résznél a kettős expozíció a közös jegy, vagyis az a hiba, amikor egyetlen fotón több kép mosódik egymásba. Ez akár véletlen is lehet, de a nagyítás során vagy a fotózáskor is egymásra kerülhetett a két képkocka, ha nem fordult a film a fényképezőgépben. Szép példája ennek a tárlat egyik ikonikus fotója, amelyen egy nőt látunk, mellette egy karácsonyfát, annak a túloldalán pedig egy halvány, el- vagy feltűnő kislány alakját vehetjük ki. – Ez a kép olyan asszociációkat hív elő az emberből, amelyeket egy hagyományos családi fotótól – egy nő a kislányával karácsonykor – nem várhatunk el. Az elmosódó alak mintha a nő vágyott vagy talán elvesztett gyermekeként lebegne a karácsonyfa mellett. A fotó egy technikai hibának köszönhetően hihetetlenül mély történeteket nyit meg.

Csizek Gabriella hangsúlyozta, egy kép akkor működik, akkor lép ki a sok millió amatőr fotó közül, ha feltárul benne egy értelmezési mező, amely lehetőséget teremt a nézőnek, hogy felfedezze a felvétel különlegességét, ugyanakkor szabadságot biztosít a befogadónak, hogy a kedve szerint állítsa össze a történetet.

 
Az ismeretlen fényképésznek talán fel sem tűnt a halálfej üzenete
Fotó: Hórusz Archívum
 

Ezek a történetek elevenednek meg a kiállítás egy másik szekciójában, ahol a Photoshop előtti korszak képváltoztatásaira láthatunk példát. Az egyik sorozaton azt követhetjük nyomon, ahogy a fényképek nőalakjait tendenciózusan kitörölték, míg a férfi mindenhol érintetlen maradt. – Ennek történetéről annyit tudunk, hogy egy bokszoló felesége a férfi minden korábbi partnerével közös képén kisatírozta a hölgyeket – mesélte Csizek Gabriella. – Ha két példány volt ugyanabból a fényképből, mind a kettőn egyformán felismerhetetlenné tette a nőket. Figyelemre méltó ugyanakkor, és ez a fotó mágikus erejére utal, hogy nem égette el a felvételeket, nem dobta ki őket, nem vágta fel apróra, a képeket és rajtuk a férjét mindenhol gondosan megőrizte, csupán a korábbi barátnőket tüntette el az életükből.

A kurátor felhívta a figyelmet rá, hogy a megőrzés és a rombolás közös aktusa ma már elképzelhetetlen, hiszen ha a számítógéppel kiretusálunk valamit, az nem követhető nyomon, a változtatás jelei eltűnnek a változásban. A kiállításon látható, módosított, eltorzított, roncsolt fotók azonban megőrzik a rombolás nyomát is, így az is a kép részévé válik.

„Fényképet gyűjteni annyi, mint világot gyűjteni” – mondta Susan Sontag. És ha Kardos Sándor archívumára gondolunk, hajlunk rá, hogy igazat adjunk az amerikai írónőnek. A gyűjtemény fotói – egészen pontosan az anyagnak a kiállításon bemutatott töredéke – magukban rejtik az élet jeleneteinek hétköznapiságát, ám mivel a képekbe – ahogy Kardos Sándor fogalmaz – belelógott Isten ujja, a felvételek felülírják a mindennapok szabályait. A világot így a banális helyzetekben rejlő különlegességben ragadják meg. Azt a mágikus pillanatot tárják a néző elé, amelyben úgy történt meg a csoda, hogy az alkotó észre sem vette, vagyis szándéktalanul, szaktudás nélkül kelt versenyre a művészekkel.

 
Kardos Sándor
Fotó: Zih Zsolt
 

Kardos Sándor is erre a momentumra utalt, amikor arról faggattuk, miért kezdte el gyűjteni a rendhagyó amatőr képeket. – Másodéves voltam a főiskolán, amikor a családi albumot lapozgatva rádöbbentem, bár operatőrnek, vagyis profi képkészítőnek készülök, olyan amatőr fotók fekszenek előttem, amelyeket én soha az életben nem leszek képes megcsinálni. Világossá vált számomra, hogy a véletlen néha nagyobb úr, mint a szaktudás. Ebből a felismerésből született meg a gyűjtemény.

Az operatőr elmesélte, a saját családi képekkel, mindössze tizenhat fotóval indult a gyűjtemény. Később igyekezett minden lehetséges helyen felkutatni az amatőr és családi felvételeket. – Kukáztam, lomtalanításon válogattam, vagy vásároltam, amit csak találtam.

– Legtöbbször a hozzá nem értésnek köszönhetően válik különlegessé a felvétel – hangsúlyozta Kardos Sándor. – És ez az, ami kizárólag a fotográfiában képzelhető el. Minden más művészethez prekoncepció kell, csak a fényképen lehet véletlenül valódi értéket megragadni. A fotó készítésének pillanatát senki nem látja át. Sem aki készíti, sem aki szerepel rajta. Képtelenség azonnal felmérni, mit is ragadott meg a felvétel.

A kiállítás címére utalva a gyűjtő rámutatott, ha valaki elkerül a Louvre-ba, mindenáron lefényképezi a Mona Lisát. – Képet készít róla, ha törik, ha szakad. Természetesen vakuval, ami becsillan, teljesen tönkretéve a képet – fogalmazott az operatőr. Ám ebben a hibában is érték rejlik, ahogyan azt a tárlaton bemutatott képeken is láthatjuk, méghozzá éppen a tönkretétel, a vaku indokolatlan használata válik művészi erejű gesztussá ezeken a képeken.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ha egy amatőr összevissza kattint és felelőtlenül vakuzik, akkor nagy eséllyel fotóművész válik belőle. A Hórusz Archívum a válogatás, a tudatos szem szelekciójával mutat rá a véletlen szerepére. „A nagy fotográfusok az életben látnak meg olyan vonatkozásokat, amelyeket a benne részt vevők nem érzékelnek, és azt rögzítik, tehát lényegében az életből választanak” – írta Kardos Sándor a kiállítás összefoglaló szövegében. Az amatőrök milliószámra készítik a fényképeket, amelyek közül néhány valódi művészi alkotássá válhat anélkül, hogy az alkotó felfedezné az értéket. Ehhez már szaktudás és megfelelő látásmód szükséges. Vagyis a véletlen csak a gyűjteményben, a válogatási elveknek köszönhetően alakul művészetté.

 
A képeken megjelenő szimbólumok játéka változtatja művészi erejűvé az amatőr fotót
Fotó: Hórusz Archívum
 

Kardos Sándor elárulta, bár az archívum nyitott végű gyűjtemény, vagyis elvileg végtelenül bővíthető, a digitális technológiák miatt jóval nehezebb a munkája, hiszen „azokat a képeket, amelyekre vadászom, az emberek azonnal törlik a fényképezőgépből vagy a telefonból”. Azért a milliószámra készülő szelfik között is akad jó pár figyelemre méltó – fogalmazott az operatőr. Jó példa erre a Hillary Clinton korábbi amerikai elnökjelölt kampányturnéjának egyik állomásán készült fotó, amelyen a közönség minden tagja háttal áll a pódiumnak, és önmagukat fotózzák a háttérben a beszédet tartó Clintonnal. – Ilyen képpel korábban nem találkozhattunk. Nem ér véget tehát a gyűjtés, csak nagyon kell figyelni, miként alakul át az amatőr fényképezés világa.

A Mona Lisa vakuval május 14-ig látható a Nagymező utcai Mai Manó Házban.

hirdetés
hirdetés
hirdetés
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása