A Rózsa nagyon erős és őszinte film. Ezzel kicsit mintha kívül állna a lengyel történelmi film fősodrán, hiszen teljesen nélkülözi a pátoszt és a heroizmust.
–Tény, hogy sok történelmi film inkább a látványosságra törekszik. Ez a film viszont a lengyel történelem fájó pontjáról jól mesél. Nem titkolom, ezt az időszakot nem is kis mértékben, de szégyelljük. Úgy gondolom, hogy itt az ideje felhagyni a szőnyeg alá söpréssel.

1945 nyara. Tadeusz túlélve a varsói háborús poklot – mindent elveszít, ami számára fontos – Mazúria felé veszi az irányt. A terület a háború előtt a németekhez tartozott. Az itt élő különös népcsoport, a mazúriaiak ősei ugyan lengyelek voltak, de az idők folyamán elnémetesedtek, felvették az evangélikus vallást és sajátos szokásaik alakultak ki. A háború után a terület Lengyelországhoz került, rájuk pedig a megbélyegzés és a kiközösítés várt, amit tetézett, hogy Hitler pártja egykor kiugró támogatást élvezett a vidéken. Tadeusz szemtanúja volt egy német zsoldos halálának, az ő özvegyét keresi fel a kifosztott környéken. Úgy dönt, hogy az asszonnyal marad, és nemcsak a föld megművelésében segít neki, hanem igyekszik megvédeni őt, hiszen a nőt már nemegyszer erőszakolták meg, és a fosztogatás is szinte mindennapos a környéken. Hamarosan mélyebb érzelem szövődik a két tragikus sorsú szereplő között, de a történelem rövid időt hagy a boldogságra. A Rózsa feszes és nyersen őszinte film, amely kerüli az ítélkezést és a pátoszt. 

Maradjunk a szégyennél. Évek óta kavarnak vitát az olyan könyvek, amelyek a lengyelek által a világháború alatt elkövetett bűneseteket tárják fel. Nagy botrányt váltottak ki például Jan Tomasz Gross munkái a zsidóság elleni lengyel atrocitásokról. A filmesek mintha óvatosabbak lennének. Producerként el tudna képzelni egy filmet ilyen kényes témában?
– Valószínűleg a jövőbe lát, hiszen az egyik producer kollégám most fejezte azt a filmet, ami Gross író munkája alapján készül.

A Rózsa is kényes témát feszeget. Milyen volt a visszhangja?
– A lengyel média szinte egyhangúlag kiáltotta ki jónak a filmet, és tudomásom szerint nem születtek kritikus recenziók. Hasonlóan Amerikához vagy Franciaországhoz, nálunk is létezik filmakadémia, amely szakmai alapon ítéli oda a díjakat. Ebben az évben nemcsak tőlük kaptunk elismerést, hanem a közönségdíjat is elnyertük. Ritkán történik meg, hogy a szakma és a közönség ugyanazt a filmet választja.

A lengyel köztársasági elnök és kísérete 2010. április 10-én vesztette életét légi katasztrófában Szmolenszknál. A tragédia körülményeit illetően a mai napig heves belpolitikai viták dúlnak Lengyelországban. Az idei filmtavasz vendége volt Antoni Krauze is, aki most erről a kényes témáról forgat filmet. Milyennek ítéli ezt a vállalkozást?
– Producerként – éppen a botrányízűség elkerülése miatt – talán azt mondanám, várjunk még egy ilyen filmmel. A lengyel társadalomban azonban olyan nagy a feszültség, Krauze pedig annyira professzionális rendező, hogy valószínűleg én sem tudnék nemet mondani hasonló helyzetben.

Készített filmet a besúgás lélektanáról és a testüket áruló plázacicákról is. Mintha tudatosan keresné a kényes témákat…
– Banális lesz a válaszom: a forgatókönyv alapján döntök. De valóban, az utóbbi években tényleg egyre inkább a történelemmel összefüggő munkák felé fordultam. Nem állítom, hogy a könnyed humorra nincs szükség, de én olyan témákat keresek, amelyekben van többlet. Az egyik most készülő filmem például a háború idején játszódik, két nő egymás iránti érzéseiről szól, a másik pedig nagyon is aktuális témát dolgoz fel, hiszen Belorusszia áll a középpontjában. Arról szól, hogyan töri meg az egyén életét a totalitárius rezsim.

Ha olyan filmek készülnének, ami a politikusok szerint jó, komoly bajban lennénk

Fotó: Székelyhidi Balázs



Úgy tudom, Lengyelországban tarolnak a hazai gyártású romantikus komédiák, a nézők pedig visszatértek a moziba, és szép számban vesznek jegyet a hazai filmekre. A kritikusok viszont időnként hiányolják a nemzetközi fesztiválsikereket.
– Igen, tavaly 13 millióan váltottak jegyet a hazai filmekre, ez hatalmas fejlődés. Szerencsére fesztiválsikerekről is lehet beszélni azért. Agnieszka Holland Oscar-díjra jelölt Sötétségben című filmjét említhetnénk. A Rózsa is kapott közönségdíjat nemzetközi filmfesztiválon. A stúdiónkban gyártott filmek eddig 140 országban jártak a különböző fesztiválok és szemlék kapcsán.

Érdekes látni, hogy milyen „hollywoodias” külsőségek között zajlik egy ideje a filmfesztivál Gdydiában: vörös szőnyeg, sikoltozó tömeg, villanó vakuk. Egyes lengyel színészek pedig arról panaszkodnak, hogy a lesifotósok megkeserítik az életüket. Mennyire kell komolyan venni ezt a változást, és mi lehet az oka?
– Nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget ennek. Az említett vörös szőnyeggel kapcsolatban inkább megmosolyogtató az igyekezet, hogy ha már Amerikában és Cannes-ban is ez megy, akkor legyen nálunk is. A színészek pedig valóban népszerűbbek, amióta ennyi film készül, és természetes, hogy ebből a bulvársajtó is kiveszi a részét. Van, aki ezt elfogadja, és van, akit ez zavar. Bizonyos változásokról tényleg lehet beszélni a lengyel filmgyártásban, hiszen jó ideje már a szabadpiac szabályai között élünk. Korábban inkább az alkotói-rendezői mozi volt nálunk a jellemző, most viszont nyugati mintára inkább a produceri mozi korszaka felé tartunk. Nyilvánvaló, hogy a film művészet is, de egyben áru is, azzal kell tehát sakkozni, hogy miből legyen több a végén a termékben.

Ritkán történik meg, hogy a szakma és a közönség ugyanazt a filmet választja


Mekkora szerepet játszik a politika a lengyel filmszakmában?
– Nem túl nagyot, szerencsére. Ha olyan filmek készülnének, ami a politikusok szerint jó, komoly bajban lennénk (nevet). Az állam nem szól bele abba, milyen filmek készüljenek. Létezik egy Lengyel Filmintézet, ahová beérkeznek a filmtervek, majd szakértői bizottságok döntenek az egyes támogatások mértékéről. A népszerű romantikus komédiák például nem támogatást, hanem kölcsönt kapnak az államtól, amit a forgalmazás során befolyt összegből fizetnek vissza. De például a már említett belorusz témájú filmünk esetében maga a kulturális miniszter döntött úgy, hogy külön támogatást biztosít a produkciónak, mert fontosnak érezte a film mondanivalóját.

Ön szerint mi az oka annak, hogy alig akad lengyel–magyar koprodukció?
– Sajnálom, hogy így van, hiszen ki tudnánk egészíteni egymást, mindenekelőtt az adott film költségvetésének előteremtésében, és több lenne a néző is. Azért vannak jó példák. Említhetném a Duna-művelet című vígjátékot, amit a csehekkel együtt készítettünk a 68-as katonai beavatkozásról. Részt vett benne Jiri Menzel mellett sok neves cseh színész, komoly nemzetközi sikert aratott. Ha létezik egy jó forgatókönyv, akkor nem is értem, mi a koprodukció akadálya, de nyilván létezik ilyen, hiszen akkor nem tartanánk itt.

Wlodzimierz Niederhaus nem érti, miért nem készülnek lengyel–magyar koprodukciók

Fotó: Székelyhidi Balázs


Mekkora hangsúly esik Lengyelországban a dokumentumfilmekre? Azért is kérdezem ezt, mert sok játékfilm mintha át is vállalná azt a szerepet, amit korábban az ilyen filmek töltöttek be.
– A mi stúdiónknál a dokumentumfilm első helyen szerepel, hatvan éve gyárt lengyel filmeket. Itt kezdtek a nagy nevek, mint például Jerzy Hoffman vagy Krzysztof Kieslowski. Tény azonban, hogy manapság a dokumentumfilm inkább a tévé képernyőjére szorult vissza. Volt olyan elképzelés nálunk, és majdnem meg is valósult, hogy egy külön dokumentumfilmes tévécsatorna jöjjön létre. Ugyanakkor egyre több fiatal ismeri fel, hogy érdemes a dokumentumfilmmel foglalkozni, hiszen segíthet a nemzetközi bemutatkozásban is. A Lengyel Filmintézetben külön kezelik a műfaj támogatását azért, nehogy a játékfilmek támogatása a dokumentumfilmek rovására történjen.

(Az interjú elkészítésében nyújtott segítségéért köszönet illeti Takács Malgorzatát)