Alig 10 évvel ezelőtt fiatal művészek és bölcsészek egy kis csoportja Erasmus pályázatra készült. Az Európai Unióhoz való csatlakozás friss eufóriája ekkor legtöbbek számára az áhított németországi, angliai és spanyolországi féléveket jelentette. Páran azonban – talán valami „nemzeti punk” érzéstől hajtva – a kolozsvári művészeti egyetemre adták be a jelentkezésüket.

A kolozsvári művészet sajátos „teherbírását” a kontrasztok adják. A múlt szépsége, a jelen szürkesége és a jövő bizonytalansága egyszerre formálják a kolozsvári művészek szemléletét is.

Fotó: Béres Attila


Én nem voltam olyan szerencsés, hogy elnyerjem az Erasmust, de a rokonságnak és a gyökereknek hála egy pár hétre „betársultam” a buliba. Amit ott láttam, egészen különleges atmoszféra volt, valami, amit soha nem lehet elfelejteni. Hihetetlen kevercse múltnak, félmúltnak, ideáknak, álmoknak és szétfoszlott emlékeknek. Élő, lüktető, eleven valami, tele szinte hihetetlen meseszerű szépségekkel. Aki volt már Erdélyben, az tudja, miről beszélek. De pontosítok: Székelyföld és a hegyek vidéke azért más, mint Kolozsvár, amely a szép „Kincses városból” vált az elmúlt negyven-ötven évben az elrománosodó Erdély központjává: Cluj-Napoca.

Kár a tényeket szépíteni, hisz a kolozsvári művészet sajátos „teherbírását” épp a kontrasztok adják. Magányos középkori monostor emelkedik a 10 emeletes betonrengeteg közepén, Ceausescu őrült álmának rémképei merednek egy múltbéli csodás világ romjain. A múlt szépsége, a jelen szürkesége és a jövő bizonytalansága: ez formálja a kolozsvári művészek szemléletét is.

És mindez valójában messze túlmutat a nemzetiségi határokon: az egykor viruló falvak, városok helyére emelt szocialista ipartelepek sivár magánya nem válogat román, magyar, szász és székely között. „Ceaushima” letarolta a Balkán Párizsát, Bukarestet csakúgy, mint a Körösmentit, Nagyváradot és végigsöpört Kolozsváron is. Létrejött egy köztes világ, félúton múlt és jövő között. Aztán az évtized közepén Európa nyugati fele is felfigyelt erre az irányzatra, és – köszönhetően többek közt számos román film nemzetközi sikerének is – kisebb „hype” kerekedett Kolozsvár köré.

Akadtak a kétezres évek elején olyanok, akik – talán valami „nemzeti punk” érzéstől hajtva – a kolozsvári művészeti egyetemre adták be a jelentkezésüket. Ők adják ma a kolozsvári képzőművészet izgalmas bázisát.

Fotó: Béres Attila


A Műcsarnok kiállítása ezt a sajátos arculattal rendelkező kolozsvári iskolát mutatja be, már a „hype” lecsengése után, de még mindig frissen és ropogósan. Ugyan az anyag ma már sokkal kevésbé tűnik újnak és különlegesnek, és a nagyszabású tárlaton látunk jó és kevésbé jó tárgyakat is, fontos kiállításról van szó. Az elmúlt években – hála az Európai Unió teremtette lehetőségnek – a bevezetőben tárgyalt kis baráti társaság is megjárta már Krakkót, sőt gdanski festőkkel is beszéltünk hasonló érzésekről. Arról, hogy milyen az, amikor egykori német városokba Belorussziából, Ukrajnából áttelepített lengyelek egy fabrikált múlt díszletei közt építik a szocializmust, majd miután az összeomlott, keresik az identitásukat? Mert a gdanskiak érzéséhez nagyon hasonló látni ma, ahogyan egy régi magyar város, Kolozsvár főterén centiről centire épülnek az „ősi” román templomok, az egykor volt múlt romjain épül valami idegen, valami más. De hát ilyen ez a hely, Kelet-Közép-Európa, Kolozsvártól Gdanskig. Együtt utazunk mind, Európából Európába.

(Európai utasok – Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után; Műcsarnok, 2012. július 1-jéig)