A röntgenezett múmiák és a Nemes Marcell neve alatt szervezett tárlat esetében egyértelmű volt, hogy a Szépművészeti bizony némi extra bevétel reményében újrarendezi, és újracsomagolja állandó kiállítása anyagát. A látogató pedig borsos összegeket fizet egy-egy újnak tetsző installáció megtekintéséért, amelyet egy álmos hétköznap délután ingyen is megcsodálhatna az állandó kiállítás részeként. A Szépművészeti néhány évvel ezelőtt érzékelhetővé vált stratégiaváltása óta többször alkalmazta ezt a látogató-csalogató trükköt, néha meghívott egy-egy külföldi vándorkiállítást, sikert is aratott nem egy megatárlat, de valami végig hiányzott: az eredetiség, az önálló arculat és a szakmai invenció.

Demachy, Robert: A színfalak mögött (1906)

Forrás: Artportal


Kiállítást rendezni manapság önálló művészeti ág. Már nem elég, ha a kurátor néhány melóssal kifesteti a termet, felfúrat pár gipszkartont, felrakat rá szobrokat, képeket, kinyit egy poros vitrint, és belepakol néhány tárgyat gagyi feliratokkal. Ez volt a nem is olyan távoli múlt, de a XXI. század kiállítása már happening, performansz, intermédiás esemény. Kreatív újragondolást igénylő komplex munka, ahol a belsőépítészeti, grafikai elemeknek tökéletes egységben kell lenniük az interaktív elemekkel úgy, hogy a művészettörténet eredményei közérthető és élvezetes formában juthassanak el széles közönséghez. A kurátor tehát olyan, mint egy médiaművész. Éppen ez a felfogás hiányzott eddig a Szépművészeti megatárlataiból, de A fotóművészet születése most pótolja a hiányt.

Steichen, Edward: Gloria Swanson (1924)

Forrás: Artportal


Ezek után már nem áll meg az a gyakori mentegetőzés sem, hogy „nincs pénz, nincs ember, bezzeg külföldön”. A kiállítás ugyanis kifogástalan. Baki Péter kurátor 2006-ban doktorált az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. Már egy új generációt képvisel, akár a kétezres évek elején a Pázmányon diplomázott munkatársai a Szépművészeti Múzeumnál. A kiállítás szervező csapata jórészt harmincasokból áll, és ez a frissesség, újfajta szemlélet a kiállítás egészén érzékelhető. A kiállítás alapján megismerhetjük a fotográfia művészetének krémjét, szinte egyetlen híres, emblematikus kép sem marad ki. Egyetlen személy, művész sem kerülte el a szervezők figyelmét. Elénk tárják azokat a technikákat is, amelyekkel a múlt század végén kísérleteztek azért, hogy a fotográfiát kiemeljék a vásári, bazári látványosságok világából, és a művészetek közé emeljék.

André Kertész : Villa, Párizs (1928)

Forrás: Artportal


Ez a folyamat alig 50 év alatt játszódott le – ezt mutatja az a Dór csarnok falát beborító időszalag is, amely szakítva a korábbi művészettörténeti felfogással a modern kort – az angolszász felfogáshoz hasonlóan – az 1880 és 1930 közötti időszak összefüggéseiben vizsgálja. Lényegi különbség ez az elmúlt évek 1880-1919, 1919-1945 kronologikus felosztásához képest, amellyel a történelmi események szabta keretbe szuszakolták a művészet eseményeit, függetlenül a valós összefüggésektől. Az út a művészetben az ipari forradalom vívmányainak megjelenésétől, ezen vívmányok művészi emancipációjáig vezet, és ebben a világháború és Lenin hatalomra jutása nem jelent különösebb fennakadást.

Szintén fontos újdonság, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben a magyar anyag nem elválasztva, szembeállítva van jelen a kiállításon, hanem szervesen beépül annak szövetébe. André Kertész és Man Ray, Stieglitz és Székely Aladár, Robert Demachy és a magyar piktorialisták szépen egymás mellett vannak. A kurátorok tehát végre szakítanak azzal a berögzült, hamis és ártalmas felfogással, miszerint mi, magyarok valahol a periférián küzdünk a kőkorszakkal, miközben nyugaton már a csillagközi inváziót tervezik. A magyarok élharcosok a fotográfia születését tekintve is, egyáltalán nincs okunk szégyenkezni.


 

A fotóművészet születése

A piktorializmustól a modern fotográfiáig (1889-1929)
2012. március 30 – 2012. július 1.