Bár a meghirdetett pályázat ellenére kevesen érkeztek viseletben, így is színes volt a Mesterségek Ünnepe. A budai Várat az augusztus 20-i előtti hétvégén mintegy nyolcszáz hagyományőrző mester népesítette be, és persze eljött rengeteg Kárpát-medencei népzenész is. A díszvendég ebben az évben Szlovénia volt: a sokféleség ellenére kevés volt az igazán látványos szlovén portéka, ezek közül is a lyukasztásos technikával készített tojások vonzottak sok érdeklődőt.

Fotó: Nagy Béla


Az idei fesztivál újítása volt a Sajtudvar. Az ország különféle szegleteiből érkező műhelyek a legfinomabb tehén-, juh- és kecskesajtokkal várták a látogatókat. Bárki kipróbálhatta a köpülést, de a sajtkészítők bemutatták, hogy a tejből milyen módon is lesz például lágy sajt. A Savoyai terasz és az Újvilág-kert népi játszóházában a gyerekek voltak a főszereplők, a nagy sikerrel övezett Hangold újra! koncerteken pedig mások mellett fellépett Herczku Ágnes, Szokolay Dongó Balázs és Bársony Bálint, a Kerekes Band és a Cimbaliband is.

A régi ritka mesterségek kerültek idén a középpontba. A mesterek segítségével a műhelybemutatókon lehetett egy-egy művészeti ág alapjaival ismerkedni. A kályha- és kemencekészítők reneszánszukat élik, talán részben a gázáremelésnek „köszönhetően” egyre többen építtetnek maguknak alternatív fűtési megoldásként csempekályhát. A bútorfestés, a kékfestés, a könyvkötés, a kötélverés, a mángorlás, a szappanfőzés azonban valóban egészen a perifériára szorult, így különösen nagy érték, hogy nálunk ezek a mesterségek még mindig élnek.

A Mesterségek ünnepe mindig is sok látogatót vonzott: jóformán ilyenkor mozdulni sem lehet a nagy tömegben, erős idegzet kell ahhoz, hogy az ember élvezni tudja a nézelődést, kedvére válogathasson a kínált termékek közül. Idén valahogy ez elmaradt, az első három napban a megszokottnál alacsonyabb volt a fesztivál látogatottsága, ami talán nem is baj. Most végre mindenki hosszabban elidőzhetett egy-egy standnál, diskurálhatott a mesterekkel.



Sándor Attila szentegyházi fafaragó például nagy értékű alkotásokkal érkezett, és inkább kiállítás jelleggel tekint a vásárra. Keveset ad el, néhány rendelést is felvesz, alapvetően azonban a reklámérték a fontos, amit a Mesterségek Ünnepén való jelenléte jelent. Sándor Attila a fa szeretetét modellasztalos édesapjától örökölte, a fafaragást pedig az iskolai szakkörben kezdte. Ma már ismert művész, akinek több alkotását láthatjuk köztereken: Szolnokon egy körforgalomban és a vadasparkban, Nyíregyházán a sóstóhegyi temetőben vagy a sóstófürdői református templom udvarán, ahol egy trianoni kopjafája áll, valamint Újfehértón, ahol pedig egy székelykapuját tekinthetjük meg. Alkotásaiban az a különleges, ahogy a székely népi hagyományokat ötvözi a honfoglalás kori képi világgal, a magyar mese- és mondakinccsel, úgy, hogy annak egyértelmű üzenete is legyen. Biztos sokan megcsodálták már azokat a gazdagon díszített bölcsőket, amelyeket budapesti, debreceni, pápai kiállításaira is elhozott.

Sajnos a kínálat nem volt mindig ilyen magas minőségű. Korábban a vásárlók biztosak lehettek abban, hogyha ellátogatnak az ünnepre, ott biztos nem bóvlit vagy giccses szuvenírt kapnak, mint a turistanegyedekben található boltokban, hanem értékes, zsűrizett termékeket. Most azonban számos olyan standdal lehetett találkozni, amelynek kínálata hagyott kivetnivalót. Miért van az, hogy a népi kézművesség leghitelesebb vásárán egyesek süthető gyurmából, plexiből, bakelitből készült fülbevalókat vagy épp indiai füstölőt adnak el, de akadnak olyanok is, akik antikvár könyveket, lejárt naptárakat kínálnak?

Meglátszik a válság is a Mesterségek Ünnepén: a közönség határozottan kevesebbet vásárolt. – A legtöbben árat sem kérdeznek már, csak nézelődni jönnek – panaszkodik több árus, és bárkivel beszélünk, mindenki az előző évek töredékét tudta csak eladni, jóllehet sokan jóval értéke alatt árulták a portékát. Egyre inkább élő kiállítás jelleget ölt a rendezvény, ami a patináját növeli ugyan, az egyre nagyobb egzisztenciális problémákkal küzdő árusokon sajnos nem segít. Idén ugyan bevezették a kedvezményes családi jegyet, a belépők azonban sokaknak még így sem megfizethetőek, vagy ha mégis, utána már nem sok jut vásárfiára. Az biztos, a jelenlegi gazdasági helyzet legnagyobb vesztesei közé tartoznak az élő hagyományt ápoló kézműves mesterek, s a problémát súlyosbítja, hogy akinek mégis lenne kerete értékálló, művészi megmunkálású, egyedi használati tárgyakkal berendezni otthonát, inkább a globalizált világ divatos tucatholmijaira költ nagyobb összeget. Kiutat egy egészen más gondolkodás jelenthetne – vallják a mesterek.

A Mesterség Ünnepe viszont a nehézségek ellenére valóban ünnep, és a legtöbben hálásak azért, hogy ott lehetnek. Egyfajta szakmai találkozó, ahol barátságok szövődnek, amelyek a későbbiekben segítik a hasonló problémákkal küzdő kollégákat. A közönség is megbecsüli a rendezvényt, leginkább a nagyarányú részvétellel, és valóban, a programok, a mesterségbemutatók, a kézműves-foglalkozások gazdag kínálata egészen elbűvölő, egész nap el tudja magát itt foglalni bárki, korosztálytól függetlenül. Évről évre apróbb újítások színesítik a seregszemlét: a sajtudvar mellett kiemelt látványosság volt Ica, a tehén, a találkozó egyik kiemelt támogatója, aki rekordnak számító egyéves tejhozamával segítette a rendezvény létrejöttét. S amíg vannak mecénások, akik a maguk módján tesznek azért, hogy a magyar kézműves hagyományok fennmaradjanak, mindig van remény.