Mexikói diplomata szülők gyermekeként Panamavárosban született 1928. november 11-én, és elkísérte mindenhova követségi tanácsos apját – egyebek között Uruguayba, az Egyesült Államokba, Brazíliába, Argentínába, Chilébe, Ecuadorba. Mexikóvárosban kezdett egyetemre járni, a legtekintélyesebb alma materbe, a Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetemre (UNAM), ahol jogi diplomát szerzett, Genfben pedig kiegészítette a karrierdiplomata szakkal is. Nyiladozó értelmére a 40-es évek Latin-Amerikájának akkor is pezsgő irodalmi életének meghatározó alkotói hatnak, többek között az irodalmi Nobel-díjas (1973) chilei költő, Pablo Neruda. Egy másik Nobel-díjas költő, a mexikói Octavio Paz (1982) is fantáziát látott a fiatalemberben, és támogatni kezdte. Apjára való tekintettel 1975-ben a külügy nagykövetnek nevezte ki Párizsba, de 1977 áprilisában lemondott, amikor megtudta, hogy Madridba küldik Gustavo Díaz Ordaz volt elnököt (1964–1970), akiről egyáltalán nem közismert tény, hogy a mexikói olimpia (1968) előtt nem sokkal véresen leszámolt egy diákmozgalommal (Tlatelolco téri mészárlás, 1968. október 2.).



Ontotta az elbeszéléseket, regényeket és esszéket, sőt sok filmhez írt forgatókönyvet, de mindig politizált, mert ellenezte országa hivatalosan nacionalista politikáját, és bevallottan kozmopolita volt. Életrajzírói szerint főleg azért bírálta a mexikói elnököket, mert nem fért a fejébe, hogy a XX. században miért nem tudtak igazi demokráciát bevezetni Mexikóban. Jó viszonyban állt az amerikai és a francia volt elnökkel, Bill Clintonnal és Jacques Chirackal, akárcsak több, főleg spanyol nyelvű nagyvállalkozóval. Viszont csodálta a kubai diktátort, Fidel Castrót, és többször kiállt mellette, négy éve ugyancsak dicsérte Raúlt, a helyébe lépő „ifjabb” Castrót.

Rajongott két brit íróért, D. H. Lawrence-ért és Aldous Huxleyért, az utolsó interjúban pedig elárulta, hogy a német egzisztencializmus előfutárával, a filozófus Friedrich Nietzschével beszélgetett volna legújabb, még idén novemberre kiadandó regényében – Friedrichhel az erkélyen –, és az interjú megjelenése utáni napon új kötetbe is fogott volna Az évszázad tánca címmel.

Bár neve rendre szerepelt az irodalmi Nobel-díjra jelöltek között, mindig más vitte el a pálmát, egyszer egyik pártfogója, Octavio Paz. Magyarra nem sok regényét fordították le, közülük az 1962-ben megjelent Artemio Cruz halála a legismertebb, az Áttetsző tartomány (1958) és az Aura (1962) lehet a legismertebb a hazai olvasók előtt. A hazai műfordítók nem feledkeztek meg róla, a 60-as évek óta ha nem folyamatosan, de időről időre megjelentek munkái magyar nyelven is. A latin-amerikai irodalom boomjának elismert tagja, és Dömötör Andrea négy éve, a 80. születésnapjára közölt elemzésében hangsúlyozta, minden művében Mexikó múltja, jelene és jövője foglalkoztatta.