A Műcsarnok új vezetője, Gulyás Gábor ambiciózus tervekkel érkezett Budapestre szűk egy évvel ezelőtt Debrecenből. Amikor kinevezték az intézmény élére, a Műcsarnok a gödör alján volt: a kétezres évek leginkább arról szóltak, hogy az egymást váltó igazgatók milyen módon próbálják a budapesti Kunsthallét nyereségessé, önfenntartóvá varázsolni. A próbálkozásokat legtöbbször kudarc, majd távozás kísérte. Amikor a debreceni Modem első, alapító vezetője Budapestre érkezett, egyszerre volt vele szemben elvárás és ellenszenv, várakozás és szkepszis. Nem volt könnyű helyzetben Gulyás.

Fotó: Szilágyi Bundi András


Ha azonban az elmúlt egy év eredményeit nézzük, a Műcsarnok kétségtelenül megváltozott. Kiállítási programjába izgalmas és valóban kortárs programok illeszkednek, és nem mondhatjuk, hogy Gulyás Gábor igazgatói munkája eredménytelen lett volna. A mostani kiállítás ehhez képest is fordulópont, hiszen eddig a szervező és az intézményreformer szerepében mutatkozott Gulyás Gábor, a Mi a magyar? viszont igazán az ő tárlata: vezető kurátorként is az új igazgató jegyzi a Műcsarnok nyári kiállítását.

Többször is jelezte e sorok írója, hogy a kétezres évek kiállításai már egyáltalán nem tekinthetők a szó klasszikus értelmében vett tárlatoknak. A ma kurátora sokkal inkább hasonlítható a filmrendezőhöz, aki egy nagy, önálló, összefogott ötlet, gondolat ernyője alá szervezi, hajtja a művészeket, hogy azok a kurátori koncepcióhoz – ahogy a filmhez a színészek – járuljanak hozzá. A kurátor ma már nem szürke eminenciás vagy falfeliratokat fogalmazó művészettörténész, lámpákat beállítgató, posztamenseket tologattató bölcsész, hanem a szó filmes értelmében vett rendező, dramaturg, voltaképp önálló alkotó, aki összerendezi a különböző stílusokban alkotó művészeket, hogy azok aztán egyszerre szóljanak, s hangjaik egymással harmóniában bontsák ki a koncepció szimfóniáját. Ehhez bizony nem elég a tanult tudás, a kurátornak is kell valami, amit – a művészekről szóló, Stefan Zweignek tulajdonított aforizma szerint – „úgy tud, hogy soha sem tanulta”. Gulyás Gábor kétségtelenül ilyen kurátor. Van víziója, van elképzelése és ötlete, valamint energiája, de a Mi a magyar? című tárlat kapcsán mégsem érezzük azt a felemelő zsibongást, amit hasonló kiállítások után érezni szoktunk.

Fotó: Szilágyi Bundi András


A kiállítótérbe lépve nem lehet panaszunk a minket fogadó együttműködő partnerek, kiállító művészek névsorát látva. Filmes hasonlattal élve: minden készen áll egy epikus, nagy költségvetésű, igazi ensemble-castinggal megalkotott blockbusterhez. Itt van mindenki, aki számít a magyar képzőművészetből, a ma alkotó generációk mindegyike képviselteti magát. Mesterek és tanítványok kerülnek Gulyás Gábor „kezei közé”, hogy aztán feldördüljön a kezdő kiáltás: action!

Az első terem tekinthető bevezetésnek: kóstolgatjuk , hogy mi is lehet a magyar. Főnév? Melléknév? Jelző? Jelzett szó? Lova szügyét Attila vizsgálja, Mátyás király és Kinizsi Pál is erősen hangolja elektromos gitárját, néni mesél napsugaras oromzat alatt a népmesévé változó világháborúról, rovásírásos tábla mutatja Sztálinváros, a kommunizmus végét – a változó, átalakuló, identitásmorzsákból, töredékekből, anekdotákból építkező magyarság-fogalmat. Ami biztos: a felvetés egyszerre meglepő és izgalmas, hogy az átvezető terembe lépve idézetek dzsungelében elérje Gulyás a kívánt hatást. Már valóban tudni akarjuk, hogy a Bibótól Berzsenyin átívelő idézetek konnotációi miként fognak megjelenni a soron következő termekben. A magyarságot ostorozó és a vele romantikus szerelemben lévő irodalmi gondolatok hogyan találják meg párdarabjaikat a kortárs magyar képzőművészeti irányzatokban, ideológiai és művészi elképzeléseiben is szétszabdalt kusza terepén.

Keserű Ilona izgalmas térkompozíciója egy petpalackokkal megrakott szekérhez vezet, s az első nagyteremben már számtalan kép fogad. Hamarosan úgy érezhetjük: az epikusnak ígérkező „Mi a magyar?” kérdésfelvetés helyett sokkal inkább egy szkeccsfilmet látunk: ahány művész ugyanis, annyi válasz és megközelítés van jelen, a népmesei misztikumtól egészen odáig, hogy az élet permanens sperma, és a harmadik szem pedig magyar találmány. Azzal is szembesülünk, hogy Fehér László és Gaál József, Szurcsik József jóformán minden, az utóbbi két évtizedben készült műve témájától függetlenül választ ad a címben szereplő kérdésre. Ez nem kizárólag az ő hibájuk. Az, hogy a képzőművész által a kiállításra leadott kép milyen módon illeszkedik a koncepcióba, már a kurátor kontra képzőművész meccs eredménye. Úgy tűnik, hogy bizonyos esetekben ezúttal a kurátor maradt alul. A tematika feszességét, a válogatás szempontjait ugyanis a kurátor adja meg, ő határozza meg a kereteket, és voltaképp jogában áll akár egyes művészeket ki is hagyni, ha nem illeszkednek a koncepcióba, ahogy a rendező is kivághat akár egész jeleneteket, ha az megakasztja a dramaturgiát. Gulyás Gábor – talán pozíciójából adódó óvatossága miatt – valószínűleg keveset vágott az anyagon, emiatt azonban a közepe táján a dolog kicsit elcsúszott.

Fotó: Szilágyi Bundi András


A kiállítás majd felétől tehát azt láthatjuk – főleg a fiatal és elsősorban konceptualista alkotók munkáiról –, hogy az identitás kérdése sokkal izgalmasabban és komplexebbül van jelen bennük, s műveikből egy sokkal jobb, feszesebb és izgalmasabb tárlat lett volna szervezhető. Király András vagy a Ludwigban nemrég látott Societé Réaliste, valamint Borsos Lőrinc munkái, Csurka Eszter képei alapvetően az identitás kérdése körül forognak, tehát nekik még csak nem is nehéz egy ilyen tárlathoz akár friss koncepcióval szolgálni, vagy olyan alkotást leakasztani a falról, amely rögtön előlép és vezeti a látogatót. Velük szemben a képzőművészet doyenjei leginkább puszta létükkel felelnek a kérdésre: mi a magyar? Ők. Úgy tűnik, nem nagyon vették a fáradságot, hogy a falról legalább valami újat akasszanak le. Kiemelendő kivétel ebben Szurcsik József, aki 2012-ben új utakon jár, új formai és technikai kísérleteket folytat, s ezeket látni üdítő színfolt a nagymesterek nyújtotta felhozatalban.

Ahogy szaporodnak a művek és alkotók, a koncepció az epikus felvetésből szkeccsfilmmé, majd egyre inkább videoklippé, a végén pedig egyfajta dinamikus montázzsá bomlik. Egyre kevésbé jár fejünkben a műveket látva az eredetileg feltett kérdés, aztán néha egy-egy mű kapcsán felvillan persze, de a végére már nem sok energia marad, s az utolsó teremben már nem is tudjuk megkülönböztetni az eltérő alkotók karaktereit, olyan egyneművé mosódik össze az anyag, hogy a nevek és címek jelentősége abszolút elsikkad. Az utolsó előtti teremben még a magyar értelmiség színe-java, főleg idősebbek vonulnak fel kisfilmeken, amelyeket a Balázs Béla stúdió egykori filmrendező tagja, Dér András készített lánya, Dér Asia közreműködésével.

Fotó: Szilágyi Bundi András


A Sára Sándortól Ferencz Istvánon át Heller Ágnesig ívelő értelmiségi válaszok pont olyan kitérőek, sőt néhol semmitmondóak, mint a művek. A végső érzése a látogatónak az, hogy bár Gulyás Gábor kurátor a szükséges erővel és egyértelműen szegezte a kérdést alanya, a magyar képzőművészet és értelmiség elé, valahogy mintha a legtöbbeknek nem lenne túl nagy kedvük válaszolni rá. Azokat a művészeket pedig, akik rendelkeznének válasszal, némileg statisztaszerepbe szorítják a „húzónevek”, a „képzőművész szupersztárok”, akik számára viszont ez az egész felhajtás inkább nyűg, mint inspiráció.

Felemás érzéseinkért tehát felesleges lenne elverni a port bárkin is, hisz a kiállítás, ha nem is úgy, ahogy tervezi, de tökéletes választ ad az általa feltett kérdésre: mi is a magyar? Hiszen mi, ha nem a nagy álmok és a cudar valóság kontrasztjának népe? Mi jellemzőbb a magyarra, ha nem az, ahogy a hatalmas elánnal megkezdett dolgok egyre inkább feltöredeznek, s epikus forradalmaink kusza montázsokká hullanak, hogy aztán újra kezdődjön a Nagy Szekula? Mi a magyar, ha nem a nagy lehetőségek, idealista vágyak és a cinikus valóságlátás és csalódottság népe? Jobb lenne egy szebb válasz, valami, ami jobban tetszhet, amivel nyugodtabban alszunk, de hát ez van. Több mint ezer éve.

Mi a magyar? A nemzeti önazonosság a kortárs képzőművészetben. Műcsarnok. Látogatható október 14-éig.