Miért is rossz a várva várt Prometheus?

Film

Miért is rossz a várva várt Prometheus?

Ridley Scotték aprópénzre váltottak egy korszakos klasszikust

kgy, thy

2012. június 10., 10:10

Prometheus: szép kiállítású képek, de zagyva forgatókönyv, banális dramaturgiai hibák, suta sztori. Csak Fassbender menti a menthetőt. Dupla kritika.

Nyomtatás

A kasztrált Alien-mítosz

(kgy)

Kevés olyan filmre tudok visszaemlékezni az elmúlt évekből, amelyet akkora várakozás előzött volna meg, mint Ridley Scott Prometheusát. Kritikust és rajongót is az foglalkoztatott, hogy az új darab illeszkedik-e az Alien-filmek sorába, s ha igen, méltó lesz-e az elődökhöz. Scott, Cameron, Fincher és Jeunet után ezúttal ismét Scott vette kezébe a karmesteri pálcát, s mindjárt az elején szögezzük le, hogy bármiféle visszakozás ellenére a Prometheus egészen biztosan Alien-film – a spoilerkedést megelőzendő, a konkrét cselekmény mellett számos olyan referenciával rendelkezik, ami az Alien-filmekre utal. A Prometheus története időben A nyolcadik utas: a Halál előtt játszódik, s bár az első jelenethez képest egyszer ugrunk az időben, egyértelműen előzményfilmről van szó. Másrészről egyéb utalásokkal (a rádiójelentés, és annak szövege, a képközi felirat tájékoztatója, a robotkarakter és motivációja, az űrutazás hibernációs folyamata és az ébredés), valamint a hangulattal is az Alien-univerzumba helyezi el Scott a filmjét, így ezen a vitán (ha van egyáltalán) gyorsan túl is léphetünk.

A Prometheus két tudós főhőse előbb barlangrajzok ábrái alapján keresi az emberiség eredetét, majd gyorsan rájönnek, hogy fuccs a darwinizmusnak, és szinte biztosan az űrben, egy messzi-messzi galaxis távoli bolygóján kell keresni elődeinket. Szerencsére egy gazdag tudós fizeti a küldetés költségeit, így az időben ugorva máris landol a válogatott legénység a célbolygón, ahol civilizáció jeleit találják. Őseinkről aztán gyorsan kiderül, nem szükségszerűen az emberek által elképzelt jóságos lények, ráadásul olyan földönkívüliekkel is voltak terveik, amelyek gyilkos vírusként irtanak mindent és mindenkit.

Fotó: IMDb / InterCom

A Prometheus lélegzetelállító látvánnyal ejti rabul a nézőt, amit el is vártam a hollywoodi álomgyárosoktól, és a rendezőtől egyaránt. Nagyobb baj, hogy a mozi minden erényét fel is soroltam ezzel. A Prometheus ugyanis a szép kiállítású képeken túl zagyva forgatókönyvvel, banális dramaturgiai hibákkal és teljes eklektikusságával tökéletesen fejezi ki azt a temérdek bizonytalanságot (egyúttal magyarázza is őket), amelyek megelőzték elkészültét. A várakozás nagy volt, a harmadik és negyedik rész, valamint a két Alien vs. Predator-film bevételei jelezték, a brand kifulladóban van, ezért is akarta feltehetőleg elszigetelni magát Scott a többiektől és az Alien-mítosztól; de ebben szerepet játszhatott az is, hogy senki nem volt képes normális forgatókönyvet írni. Ami jó a Prometheus történetében, az mind A nyolcadik utas: a Halálból származik – tök mindegy, hogy ezt hommage-nak tekintjük, vagy remake-szerűségnek. Minden egyéb maga a teljes tanácstalanság: az alkotóknak az is megoldhatatlan feladatot okozott, hogy mi legyen hangsúlyos a történetben. Kezdenek egy sci-fivel, aztán lesz belőle egy expedíciós kalandfilm, mindezt meghintik kis romantikával, majd áttérnek horrorba – kicsit még be is zombulunk közben, és nem hiszünk a szemünknek a Szomszédokat és Dallast idéző családi drámázáson –, és nem tévedés, legalább öt különböző történetszál kavarog értelmetlenül.

Mert szép lett volna akár egy elődeinkről szóló, Eric von Däniken mezsgyéjén haladó sci-fit készíteni, vagy egy Alien-lényekre hajazó gonosz ufós horrort, netán intergalaktikus családi kalandmozit; és akár bármelyik kettő-(három?) is működhetett volna együtt, ha a különböző cselekményszálak találkoztak volna valahol. De nem, tizenöt-húszperces blokkokban ugrálunk a műfajok és önálló történetrészek között, az átkötéseket meg olyan ostobán fércelték össze, hogy egy filmszakon is csak kettes járna a kezdő forgatókönyvíró-dramaturgoknak, államvizsgán pedig dugó. Látszik ez a bénázás a színészek téblábolásán is: karakterábrázolás nincs, jellemfejlődés nincs, motivációk sincsenek, így a színészeknek sem lehet stílusuk.

Egyedül Michael Fassbender nyújt többet a nullánál, de ez azért is lehetséges, mert ő van a legtöbbet a vásznon; biztosan sokszor megnézte Lance Henriksen Bishop-alakításait. No meg egy robot azért mégiscsak hálás szerep – és hát Fassbender messze a legtehetségesebb színész mind közül. A többiek azért vannak jelen, hogy meghaljanak (ez nem számíthat spoilerkedésnek); nem tudunk meg róluk szinte semmit, nem tudunk azonosulni velük, így nem is sajnáljuk őket, legfeljebb azt találgatjuk, hogy melyikük lesz a következő. Lehetne beszélni még a kiszámítható és emiatt tökéletesen izgalommentes akciójelenetekről, az első két részt olyan pompásan jellemző suspense hiányáról, de a fentebb említetteknek ez logikus – és szomorú – következménye.

Ilyen környezetben a nagy filozófiai gondolatokba kapaszkodni ürügy és kifogás. Hiába vannak evolúcióelméleti futamok szőr mentén a történetben, ha az ostobaság lépten-nyomon nevetségessé teszi a filmet. Részemről azért nem hívom a Prometheust évtizedes csalódásnak, mert sokakkal ellentétben nekem sem várakozásaim nem voltak, és szentségtörésnek sem gondolom azt, hogy egy korszakos klasszikust aprópénzre váltanak. Csak ne tennék akkora mellénnyel, ahogy az a vásznon látszik.

Mérsékelten izgalmas természetfilm egy idegen bolygóról

(thy)

Ha Ridley Scott annak idején ezzel a koncepcióval indítja útjára az Alien-sorozatot, szinte biztos, hogy nem születik meg a máig töretlen kultusz. Persze nehéz a kultfilm státuszhoz szükséges összetevőket receptszerűen összegyűjteni, sokkal beljebb vagyunk, ha megpróbáljuk összeszedni, miért nincs esélye a mostani látványos mozinak hasonló megdicsőülésre.

Kezdjük a legfontosabbal: ebben a filmben nincs egy darab Sigourney Weaver se, de még a halvány árnyéka sem bolyong a mívesen felépített díszletben. Hiába erőlködik Noomi Rapace az okos és talpraesett túlélő szerepében, küzdelme az előzménnyel kiegyenlítetlen. Mondhatnánk úgy is: ha Weaver egy félreeső New York-i pinceszínházban hosszú monológban és egy zoknibáb-alien segítségével mesélné el a maga „Így jártam az idegenekkel” sztoriját, még az is súlyosabb élményt kínálna. Egyedül az a jelenet közelít valamennyire a klasszikus Alien-filmek legjobb pillanataihoz, amikor a Rapace játszotta hősnő kiműti magából a nem kívánt terhesség belül fickándozó szörnyű eredményét.

Valójában ez a legnagyobb baj az egész filmmel: jelentős és előremutató újítást nem hoz, szándéka ellenére nem épít új mitológiát; kevéske értékét csak azok a pillanatok jelentik, amik a Nyolcadik utas a halált és annak folytatásait idézik meg. Valahol ott bicsaklik meg a koncepció, hogy Scott egyszerre akarja a már bevált krimisémát – hiszen az Alien-filmek úgy sci-fik, hogy közben a klasszikus (többek között Agatha Christie által tökélyre fejlesztett leszámolós bűnügyi sztorik fogásaira épülnek) – valamiféle megalomán filmes világteremtő-mitologizáló nekibuzdulással keresztezni. Ezért is vannak a szép látképek, a távoli bolygó felszínén időnként úgy időz el a kamera, mintha valamelyik ismeretterjesztő csatorna délutáni műsorsávjára tévednénk. Csakhogy ez kevés, és azt a feszültségadagot, amit most nem kapunk meg a szűk folyosókon szaladgáló Alienek és áldozataik kétes kimenetelű élet-halál harcától nem igazán pótolja a teremtésünk eredetére kihegyezett történetszál.

Fotó: IMDb / InterCom

A sztorit szinte felesleges is összefoglalni, annyira suta: a Földön talált barlangrajzok utalásait követve kutatócsoport indul egy távoli bolygóra, hogy nyomára akadjon azoknak, akiknek feltehetően a létét köszönheti az emberiség. Ezeknek a teremtőknek nevezett alakoknak a nyomára is bukkan az expedíció, ám kiderül: bizony nem éppen bizalomgerjesztők a frissen megtalált köbükik. Az egy dolog, hogy úgy néznek ki, mintha kisportolt Michelin-babák lennének – kékesszürke hurkaemberek –, de a tömegpusztító fegyverek iránti vonzódásuk egyértelműsíti igazán a közös gyökereket. Ennél többet kár is mondani, a nagy leleplezést (hogy mégis milyen tömegpusztító fegyvert kísérleteztek ki) majd szépen elmondja a hajó fekete kapitánya, ő többnyire – ha éppen nem leleplez ilyen galaktikus huncutságokat – az iszákos lazát adja, vagy rámászik a küldetés frigidnek tűnő parancsnoknőjére, akit a jó külsejű Charlize Theron alakít – ennél sokkal több nem jutott most neki se.

Nem úgy Michael Fassbendernek, a film legjobban teljesítő színészének. Az általa megformált robot telitalálat lehetne, ha Scott valóban hagyja kibontakozni ezt a szálat. Egyrészt azért, mert a kiismerhetetlen mesterséges intelligencia és az emberi legénység közötti feszültség már bejött néhányszor a filmvásznon, másrészt a már emlegetett krimijelleg miatt, hiszen néha tényleg az inas a tettes… Lebeszélni csak azért nem lenne tisztességes bárkit is a filmről, mert a látvány és a viszonylag kiszámítható történet még így is nézhető nyári mozit eredményezett, de aki egy kultusz másodvirágzásának kezdetét várja, csalódni fog.

Címkék

Ridley Scott, film-színház, Michael Fassbender, Alien, Prometheus