rKissNelli
rKissNelli

– Többször beszélt arról, milyen súlyos és életre szóló tapasztalat volt, hogy Svájcban az első évben nem tudta megértetni magát, akkor még a nyelvtudás hiánya miatt. A regény mintha erről az élményről is szólna: a főhős, Ildikó nehezen tudja megértetni a svájci környezetével a kettős identitásból fakadó feszültségeket. Mit gondol, ezzel a regénnyel sikerül megértetnie magát?
– Nem tudom. Ez attól függ, hogy az emberek miként olvassák majd a regényt. Az olvasói nézőpont az enyémtől annyira különböző is lehet, hogy talán el sem tudom képzelni. De abban az értelemben mindenképpen fontos számomra a Galambok röppennek föl, hogy az írása közben megtaláltam a saját nyelvemet. Már az elején észrevettem, hogy ezekben a hosszúra nyúlt mondatokban rátaláltam egy olyan ritmusra, amelyben nagy lélegzetű történetet is képes leszek elmesélni.

Fotó: Székelyhidi Balázs

– A művészet nyelve az ön számára a német, de az első nyelv a magyar volt az életében. Befolyásolja az anyanyelve az irodalmát?
– Életem első pár évében csak magyarul beszéltem, ezért nagyon fontos nekem ez a nyelv, érzelmileg kötődöm hozzá. Az első, legmélyebb benyomások magyarul vésődtek be, és a német nyelvhasználatkor is magammal viszem őket. Ez a viszonyulás nem tudatos, de egészen biztos, hogy befolyásol írás közben. Maga az irodalom, amit írok, biztosan nem lenne lehetséges a magyar nyelv létezése nélkül. A szüleim egyébként magyarul beszéltek otthon, de semmire nem kényszerítettek, teljesen szabad voltam, magamtól kezdtem el az anyanyelvemmel foglalkozni. Gyerekként nagyon szerettem az ábécéskönyvet. Lenyűgözött, hogy sokkal többféle betű volt benne, mint a németben. Később igyekeztem továbbképezni magam, a mai napig olvasok magyarul. Legutóbb József Attila verseit olvastam össze egy új német kiadással, de olyan rossz volt a fordítás, hogy sírni szerettem volna. Sajnos egyáltalán nem jött át a lényeg.

– Íróként abban a kivételezett helyzetben van, hogy a kötete német eredetijét és a magyar fordítást is anyanyelvű olvasóként forgathatja.
– Különleges és nagyon szép élmény, ahogy az is, hogy különbségeket látok a két változat között. Számomra az egyik legérdekesebb az volt, hogy a német kötet majdnem kétszer olyan vastag, mint a magyar kiadás. Ez a nyelv nagyon intenzív, sűrít, sok mindent ki tud fejezni kevés szóval. A német nyelv ehhez képest inkább extenzív.

– A regényben egy kisvárost ír le, és egy kávéházat, amit a főhős, Ildikó szülei üzemeltetnek. Úgy tűnik, nagyon jól ismeri ezt a világot. Tényleg ilyesmivel foglalkoztak a szülei, amikor Svájcba kerültek?
– Több kávéházunk is volt, de a szüleim más foglalkozást is űztek a svájci évek alatt. Természetesen az önéletrajzi élményekből indulok ki, de sok szálon fut a történet, és némelyikben el is szakadok tőlük. A kávéházak világa tényleg nem véletlenül került a könyvbe, ez a gyermekkorom maradandó élményei közül való. Tizenkét éves koromtól fogva segítettem a szüleimnek, de máshol is voltam pincérnő, és sok egyéb munkát is elvállaltam, amíg tanultam.

– A főhőse, Ildikó kettős életet él: elkíséri a múlt, a távol lévő szülőhazája, az ott maradt hozzátartozók és a szülei történetei is. A regény végén el is költözik otthonról, szabad szeretne lenni. Meg lehet szabadulni a történelemtől?
– Nem hiszem, hogy meg kellene tőle szabadulni, az emlékezés az élet része. Ildikó inkább formát szeretne találni ehhez az emlékezéshez. Az igazi nehézséget az jelenti, amikor a háború belép az életébe a kilencvenes években, és neki ezt úgy kell megélnie, hogy elszakadt a háború sújtotta szülőföldjétől. De már a háború előtt is ellentmondásos a helyzete, hiszen időnként visszatér Svájcból a Vajdaságba, és különös dolgokat tapasztal ilyenkor. Például azt, hogy mennyire más ember lett, mint az otthon maradottak. Másképp gondolkodik, másképp öltözködik. Ez a kettősség a háború idején éleződik ki, amikor már azokat sem tudja elérni, akik a svájci életének is a részei voltak. Például nem tud telefonálni, és nem is utazhat haza.

Fotó: Székelyhidi Balázs


– A kötetben kritizálja is Svájcot: olyan világot ír le, amely a bevándorlók szemszögéből nem feltétlenül emberséges, mégis két nagyon rangos irodalmi díjat kapott ezért a könyvért. Nem csodálkozott ezen?
– Azt hiszem, amikor az ember ír, akkor azt érdekek és elvárások nélkül teszi. Ha olyasmibe szerettem volna belekezdeni, ami biztos eredményt hoz, nem fogtam volna az íráshoz. Nagy kockázatot vállal az ember ezzel a hivatással: egyedül dolgozik, a munkája nagy részében sem figyelmet, sem pénzt nem lát. Semmit nem vártam, és rengeteg nehézségem volt, az első kiadóm például nem kérte ezt a kéziratot. És még a kiadás után is kérdés volt, hogy lesz-e egyáltalán bármiféle érdeklődés a könyv iránt.

– A mamika, akit a saját nagymamájáról mintázott, központi figura a történetben. Egy interjúban az intelligenciát emelte ki vele kapcsolatban. Mit tanult tőle?
– A könyvben szereplő mamika nem teljesen azonosítható a nagymamámmal, bár kétségtelenül fontos személy volt az életemben. A regénybeli mamika inkább mitikus figura. Az ő személye körül nincs semmilyen ellentmondás, és kívül esik azokon a korlátokon, amelyeken Ildikó nem tud átlépni. Az intelligencia alatt olyan életbölcsességet értettem, amelynek segítségével a legrosszabb időkben is meg lehet találni az emberi nézőpontot. A nagymama átéli az első és a második világháborút, a fasizmust és a kommunizmust, elveszíti a férjét, de minden helyzetben képes arra, hogy ember maradjon, és az emberséget közvetítse.

– Mostanában szinte csak a Galambok röppennek föl szerzőjével azonosítják önt, de nyilván nem az identitáskérdés az egyetlen, ami foglalkoztatja. Min dolgozik most?
– Egy zenés irodalmi kompozíció megírására kaptam megbízást, a zenét egy szerzőtárs írja hozzá. A téma a boszorkányüldözés a 17. századi Svájcban. Mivel történész is vagyok, hozzájutottam boszorkányüldözések bírósági jegyzőkönyveihez, ezeket dolgozom fel egy irodalmi műben. Nagy téma, és nagyon izgalmas kérdés, hogy bizonyos embereket miért tettek felelőssé egy-egy történelmi korszak problémáiért, olyannyira, hogy végül meg is kellett halniuk ezért.