Misiről már háromévesen megjósolták: nagy művész lesz

Sashegyi Zsófia

Sashegyi Zsófia

2017. március 19., vasárnap 06:58, frissítve: vasárnap 14:38

Egyszerre szertelen és komoly. Boros Misi elsöprő energiával billegteti a fekete-fehér billentyűket a zongorán. Gondolkodása nyílt, egyenes és tiszta. Nincs oka arra, hogy más legyen. Remélhetően soha nem is lesz.

Ha újra születnék, csodagyerek szeretnék lenni, jut eszembe, miközben végighajtunk a Mecsek kanyargós útjain. Nincs jobb annál, mint gyerekként megtalálni az életre szóló szerelmet, amelyben nem csalódhatunk. Játékként elsajátítani minden fortélyát, önfeledten gyakorolni nap mint nap. Játszani, csak úgy. Mert szeretjük.

Negyedórával korábban még a pamlagon ültem egy napfényes nappaliban, lábam alatt Pécs háztetői, és a szoba másik sarkában csillogó, fekete pianínón Boros Misi játszott. Önfeledten, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A fotó kedvéért ült a hangszer mellé, és ösztönösen kezdett játszani, éppen olyan természetesen, ahogyan más levegőt vesz. Kollégám beszélgetésünk után fogott a fotózásba, és én eközben vettem észre, hogy történt egy kis malőr: a felvett szöveg elveszett. Sebtében előkaptam a laptopot, és emlékezetből gépelni kezdtem, míg a fényképezőgép kattogott. Ültem a kanapén, és felcsendült a zene.

– Akkor gyakorolok – szólt Misi, miután már jócskán belelendült a játékba, és attól kezdve még nagyobb elánnal taposott a pedálokra. A nappali zengett-bongott, a futamok energikusan kergették egymást a levegőben, és megrezegtettek mindent körülöttünk. Egy idő után az embernek az az érzése támadt, mintha minden egy kicsit megemelkedett volna: a kanapé, rajta én, még a súlyos díjak is a finoman csiszolt üvegasztalon. Akkor jutott eszembe először, hogy ha újra születnék, csodagyerek szeretnék lenni.

 
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

A 14 éves Boros Misit, akit három éve ismert meg az ország, amikor feltűnt a Virtuózok című televíziós tehetségkutatóban, ma már Londontól Pakisztánig külföldön is egyre többen ismerik. Miután korosztályában minden jelentős versenyt megnyert, most „csak” nagykoncerteket ad, és várja, hogy betöltse a tizennyolcat, amikor újabb megmérettetések várnak rá. A számok (11 versenygyőzelem, több mint 150 koncert, 16 karmester, 16 zenekar, egy év alatt 82 hangverseny, egy önálló lemez) ugyan beszédesek, de korántsem mondanak el Misiről annyit, mint az arckifejezése, miközben játszik.

Bár a fiatalember teljesen átlagos kiskamaszos alakja rajzolódik ki, aki szeret hokizni, teniszezni és számítógépes FIFA-mérkőzéseket játszani a barátjával, Marcival, a személyisége üdítő komolyságot áraszt. Szokva van az újságírói kérdésekhez, amelyekre mindig udvariasan és választékosan felel. Amiről viszont – az élet értelmére vonatkozó kérdésemre válaszolva – valóban kedvvel mesél, az az öröm, amit zenéjével szerezni tud. A szereplést mindig élvezte. Nemhiába, hiszen klasszikus zenei karrierjének felívelése előtt a Pécsi Nemzeti Színházban színészkedett.

– Négyéves koromban nyúltam először a zongorához, és már akkor sem összevissza nyomogattam a billentyűket. Akkor komponáltam ezt a dallamot – mondja, és ujjai máris repkednek a billentyűk felett, a harmóniák pedig szépen sorakoznak. Hogy hogyan szembesültek mindezzel szülei, azt édesapjától kérdezem, aki a beszélgetés után jön csak le közénk dolgozószobájából.

– Nem adtunk kifejezett komolyzenei nevelést Misinek, hacsak az nem számít annak, hogy amikor édesanyja hasában volt, sok Mozart- és Bach-muzsikát hallgatott, mert kimutatták, hogy ezek nagyon jók a magzat idegrendszerének a fejlesztésére – meséli a pécsi egyetem filozófiaprofesszora, aki ugyanakkor felidézi kollégája tíz évvel ezelőtti jóslatát. – Amikor Misi hároméves volt, Fehér M. István azt mondta róla: „Ebben a tekintetben egy nagy művész rejlik.”

Az ifjú zongoraművész mindenhol jól érzi magát, nem vágyik Budapestre.

– Pécs nagyon jó hely, itt minden közel van. Amikor leszaladok a hegyről, hogy a barátaimmal találkozzam, bárhol ott vagyok gyalog öt perc alatt – mondja, miközben azzal is tisztában van, hogy hosszú távon lehetetlen itt maradnia. Zenei tanulmányai előbb-utóbb elszólítják a városból, sőt várhatóan az országból is.

– Vannak olyan távolságok, amelyeket nem érek át az ujjammal, mert még nem elég nagy a kezem – vágja rá, amikor arról kérdezem, akármit el tud-e már játszani. És vajon érzelmileg fel van-e készülve mindarra, amit el kell játszania?

– Tudom, hogy az érzelmi átéléshez még nincs meg minden tapasztalatom, de ami hiányzik, azt igyekszem a zenéből kinyerni – válaszolja, és arról mesél, mennyire rá tud ülni a hangulatára, ha épp szomorú darabot tanul. – A múltkor, amikor Beethoven F-dúr szonátájának második tételét tanultam, bizony keményen oda kellett tennem magam, nagyon nehéz volt.

Az első igazi szomorúság talán épp néhány hete érte, amikor el kellett búcsúznia szeretett nagyapjától. Mikor erről beszél, gondolatban Erdélybe kalandozik, ahol legutóbb a nagytatája temetésekor járt.

– Édesanyám révén félig én is székely vagyok. Fantasztikus, hogy közel egymillió magyar így meg tudott ott maradni kisebbségben – mondja Misi, aki szívesen és gyakran játszik a határon túl, leginkább Erdélyben, ahonnan egyébként a zenei vénát is hozza.

 
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

– Nagytatám asztalos volt, de szépen énekelt, és jól hegedült, még Budapesten is tanult annak idején. A temetésén ott volt az egész falu – mondja, és mesél a látogatásokról, amelyek családjának csíkszentmiklósi feléhez kötik. Egyáltalán, általánosságban hálás természet. Hálás a közönségért, amelynek játszhat, a fontos díjakért, amelyek mindezt lehetővé teszik, hálás a zongoratanárnőjének, akiért szemmel láthatóan rajong, és a szüleinek, akik mindenben mellette állnak, de legfőképp Istennek hálás a tehetségért, amelyet kapott.

Ülök a kanapén, gépelek, és még kérdezgetem, míg tart a fotózás. Kiderül: legjobban testvérével szeret négykezesezni. Idővel papírra veti majd kompozícióit, és az sem kizárt, hogy egy szép napon karmester lesz.

Amikor végzünk, úgy öleli át édesapját, mintha hónapok óta nem látta volna. Ennek az ölelésnek az emlékével távozom. Otthon, amikor újra a gép elé ülök, bekapcsolom a diktafont. Az elveszett felvétel helyett azt hallgatom, amit a fotózás közben rögzítettem. Némi szöveg, és sok zene. Újra hallom, amint beleveti magát a játékba, és újra ugyanaz az érzés kerít hatalmába: a nappali bútorai megemelkednek, lebegek. Hátradőlök. Nem magozom tovább a mondatfoszlányokat. A boldogság, amely ebből a játékból árad, úgyis minden szónál többet mond.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.03.11.