Oroszlán Szonja, Rudolf Péter,  Földes Eszter
Földes Eszter, Rudolf Péter, Oroszlán Szonja


Hogy életképes és egyre népszerűbb produkció született, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a közönség soraiban számosan akadnak, akik már életmódszerűen visszajárnak a felvételekre. Ők elsősorban az első sorokat töltik fel, és jó ismerősként üdvözli őket az este „konferansziéja”, vagyis Kormos Anett, akit a szélesebb közönség a kevés magyar női humoristák egyikeként ismerhet. Búss Gábor Olivérrel együtt ők ketten írják a rögtönzések alapját jelentő alaphelyzeteket. A sztori alapvonala a következő: az eredetileg tornatanár Fifti (Rudolf Péter) és Anikó (Nagy-Kálózy Eszter) házassága zátonyra futott, miután a férfi félrelépése kiderül. Ámde sérelmeik ellenére kénytelenek egymást nap mint nap elviselni, hiszen mindketten ugyanabban az üzlethelyiségben próbálják megvalósítani igencsak eltérő álmaikat – Anikó cukrászdát, Fifti konditermet visz. A komikus „rózsák háborúja” frontjain mindketten számíthatnak beosztottjuk támogatására: Anikó hű csatlósát, Danit (Klem Viktor), Fifti pedig a nyersmodorú Nikit (Földes Eszter) igyekszik maga mellé állítani. Rajtuk kívül időnként más mellékszereplők is feltűnnek, megfordult a műsorban már Scherer Pétertől kezdve Oroszlán Szonján át Szatory Dávidig számos ismert és kevésbé ismert színész.

Próba
Próba

Erre a sztoriszálra épülnek az adott epizódok, amelyek egy-egy humoros helyzetkomikum vázlatát adják. Nincsenek könnyű helyzetben a színészek, és látszólag a nézők se: az alapjeleneteket legalább kétszer kell felvenni, hiszen a végső vágás nyersanyagszükségletét ki kell szolgálni. Ám elég egy technikai malőr, vagy éppen a színészek eresztenek le túl látványosan, és máris felreccsen a nézők háta mögül a félelmetes „leállunk” kiáltás – ottjártunkkor szem- és fültanúi lehettünk ennek, akkor éppen Nagy-Kálózy mikrofonja és ruhája között támadt kibékíthetetlen ellentét. Ha sikerült felvenni a kiinduló jelenetet, következik a történet „dúsítása”: itt lép be az improvizáció. Kiindulási pontként a színészek egy-egy instrukciót kapnak borítékban arra vonatkozóan, hogyan viselkedjenek, nagyjából olyanokat, hogy „mindennek örülsz” vagy „mutogatsz a kezeddel minden mondatnál”. Ezt csak az adott színész ismeri, meg persze a nézők, akik oldalt elhelyezett monitorokon olvashatják az utasításokat, ahogy a későbbi felszólításokat is, amikről a színészek fülhallgatón keresztül értesülnek. Az élő felvételnek varázsából sok minden átvihető a tévé képernyőjére is, ám egyvalami biztosan nem: az a fokozódó feszültség, ahogy a produkció pengeélen táncol. Hiszen a végtelenségig nem lehet nyújtani a rögtönzések sorát, a befejezést pedig annak ellenére nehéz siettetni vagy megjósolni, hogy az alaptörténet már készen áll. Elképesztő koncentrációt igényel mindez a szereplőktől, és ki-ki a maga vérmérséklete-habitusa szerint igyekszik úrrá lenni a helyzeteken. Egyvalaki van azonban közöttük, aki láthatóan még akkor is lubickol a szituációban, ha a többiek már egységesen elcsigázottnak tűnnek: Rudolf Péter. Sőt, arra is futja az energiáiból, hogy a technikai leállások meddő perceiben teljes természetességgel lényegüljön át stand-up komikussá, és így szórakoztassa rövidségükben is félelmetesen sűrű és erős szkeccsekkel – hibátlan magánszámokkal a nézőket.

Kérdéseimre válaszolva a műsor producere – akinek tevékeny része volt a Beugró sikerében éppúgy, mint az Üvegtigris című film diadalmenetében – focihasonlattal élt, szerinte Rudolf helyzete Messihez mérhető, vagyis mindenki csak utána következik, játszanak bármilyen jól is. Kapitány beszélt magáról a műfajról is, amely külföldön olyannyira népszerű, hogy például a tengerentúlon egész tudományág épül rá. Éppen ezért sok megoldásról, amit a magyar alkotók a sajátjukénak éreztek, utólag derült ki, hogy máshol már volt rá példa. De a lényeg röviden meghatározható: keretet adni az improvizációnak. Ezzel kapcsolatban megjegyezte azt is, hogy nem minden színész alkalmas erre a feladatra, a műfaj másfajta, különleges képességeket kíván, tehát ha valaki jó színész, az még nem jelenti azt, hogy jól tud improvizálni. Ugyanakkor a kihívásnak egyre nagyobb örömmel felelnek meg a színészek, komoly érdeklődés mutatkozik iránta szakmán belül, pedig szinte mindenki kénytelen azzal szembesülni, hogy a kezdeti lépések általában komoly botladozással járnak ezen az ismeretlen terepen, a rutin ellenére is. És hogy miért esett a választásuk a színházi helyszínre – hiszen egy berendezett stúdióban is könnyebben lehetne rögzíteni a jeleneteket? Éppen azért, hogy ne tűnjön mesterkéltnek az egész – indokolta meg a producer a választást. Ráadásul van egy kellemes mellékhatása is a döntésnek: ugyan nem népnevelő célzattal forog a Mindenből egy van, de a műsor hatására érezhetően megnőtt az érdeklődés a Centrál Színház más előadásai iránt. Hasonló jelenséget lehetett megfigyelni a Beugró kapcsán is – a produkció hatására népszerűséget szerzett Pokorni Lia más színházi előadásaira is többen váltanak jegyet. Kapitány szerint a rögtönzésre épülő, népszerű színészeket és új tehetségeket felvonultató műsoroknak köszönhetően egyre többen ismerik fel, hogy a színház nem csak leszögezett lábú embereket jelent, akik mindenféle cirkalmas mondatokat szavalnak.