Nem a cigány szóval van baj, hanem a használatával

Németh Gábor a túlhajtott píszíről, a menekültválságról, a valódibb élet mibenlétéről

Lakner Dávid

Lakner Dávid

2017. március 13., hétfő 20:21, frissítve: hétfő 20:31

A 2017-es Aegon művészeti díj és a Libri irodalmi díj jelöltjei között is ott találni Németh Gábor író, újságíró nevét. A több magyar film forgatókönyvét is jegyző szerző tavaly megjelent regénye, az Egy mormota nyara egyik fő témája a menekültkérdés és a régi-új európai identitások. Rasszizmusról, az éppen mély álomba merült művészetről, valamint arról beszélgettünk, mi is számít igazi életnek.

– Az Egy mormota nyara egyik központi témája a menekültkérdés. Elképzelhető jó és végleges válasz ezzel a helyzettel kapcsolatban?
– Folyamatos várakozás van, tágabb értelemben is, várják-várjuk, hogy végre valaki gondoljon már erről az egészről valami érvényeset. A minap láttam a Facebookon, hogy egy fiatal tervező olyan ruhadarabokat készít, amelyekből három mozdulattal sátrat, hálózsákot lehet csinálni. Mikor a menekülés és a hajléktalanság mint dizájnprobléma megjelenik, az azt jelenti, hogy valamit hosszú távon veszünk adottságnak, berendezkedünk a maradandó abnormalitásra.

– Szokta említeni az idegenség problémáját, és ez a regényében is hangsúlyosan van jelen. A szándék, hogy megismerjük a másikat, segíthet?
– Most erre nyilván azt kellene válaszolnom, hogy igen, hát ez volna a humanista út. De sajnos a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ösztönös idegenkedés mélyebben van, mint a felvilágosodás racionalizmusa. Persze amikor valóságos emberek, és nem ideológiák találkoznak egymással, azért megvan a feszültség oldódásának lehetősége.

– A menekültek e várakozásával áll szemben a különböző társadalmak félelme a jövőtől, attól, hogy mi történik akkor, ha ez tovább folytatódik.
– Igen, történetileg hosszú távú elfojtásról, halogatásról lehet szó. Van egyfajta története a gyarmatosításnak, amit a nemzeti függetlenségi törekvések, a világpolitika változásai felszámoltak. Viszont megmaradt ennek a történetnek a nyoma, mint egy brutális csizmatalpé a homokban: a régi igazságtalanság az új szerkezetén is látszik. Minden, ami történik, ebből következik. Az európai civilizáció, az úgynevezett jóléti társadalom erről megfeledkezett, most nem tudja, mit csináljon, az első reflexek pedig az elfojtás, a kiszorítás. Annyi jut eszünkbe, hogy jó, akkor építsünk kerítést, ha az sem elég, hát akkor hozzunk létre tranzitzónákat, persze lehetőleg Európán kívül. De hát ezt a problématömeget a profitorientált nyugati civilizáció hozta létre!

– A néger szó használatának kérdése is előkerül a regényben. Az Egyesült Államokból pedig rendre érkeznek mostanság a hírek, hogy például eltüntetik a polcokról a Huckleberry Finnt, a Ne bántsátok a feketerigót! című klasszikust, csak mert bizonyos szavak szerepelnek bennük. Sőt, sokan úgy vélik, ez az indokolatlan túlérzékenység még Donald Trump győzelmében is közrejátszott. Lehet ilyen hatása a túlhajtott politikai korrektségnek?
– Hogy a politikailag korrekt beszéd ilyen mértékig felháborít egyeseket? Nem hinném, hogy ok-okozati összefüggés van. Az, hogy a politikai beszéd terében ne használjunk olyan kifejezéseket, amelyek embertársaink vélt vagy valós elszigeteltségét erősítik, evidencia. De egy olyan regénynél, amely a píszi nyelvi fordulata előtt született, nevetséges ezt felemlegetni. És hát ismerünk különböző szubkultúrákat is: például vannak olyan feketék, akik nagy lelkesedéssel niggerezik le egymást. Rajtuk is kérjük számon? Nem a szót, hanem használatának a módját kell megvizsgálni. Vegyük például a cigányt. Nyilvánvalóan lehet sértésként használni, de van, hogy a romák évődésként alkalmazzák, és olyan is, hogy értéksemleges, például állandósult szókapcsolatokban kerül elő. Abszurd lenne romapecsenyéről, romameggyről, romaútról vagy romafúróról beszélni csak azért, mert a rasszisták gyűlölettel intonálják.

– A regényben írja, a művészet örök álmát alussza, véget ért egy korszak. Mégis írnak továbbra is remekműveket, ön sem hagyta abba az írást, mi több, jelölték most az Aegon-díjra Spiró György, Krasznahorkai László és Jászberényi Sándor mellett. Ők azért sikerrel élesztgetik a művészetet?
– Ha a művészettel valami jóvátehetetlen történik, ha az ember úgy érzi, mintha érvényét vesztette volna, abból nincs egyszemélyes, külön kijárat.

 
Fotó: Nagy Béla
 

– Meg lehet határozni, hogy mikor zajlott le ez az érvényvesztés?
– Az utolsó igazán nagy fordulat a neoavantgárd volt. Elment a lehetséges határig, és megmutatta a régi formák alkalmatlanságát. A posztmodernnek csak a rezignáció maradt, hogy a sokféle alkalmatlanságból olyan szupernyelvet teremtsen, amelyen újra és újra lehet állítani dolgokat magas színvonalon. De a neoavantgárd kérdéseit nem tudta meghaladni.

– Vannak, akik a történetek visszatéréséről beszélnek. Igazuk van?
– Nekem sosem volt rokonszenves a történetfetisizálás: a jó irodalom nem a történetek miatt értékes. A történetmesélés elemi szükséglet, de irodalommá az elbeszélés hogyanja teszi. Jászberényi Hemingway örökségét újraérvényesítő minimalizmusa ugyanúgy eljárás, mint Spiró fanyar, groteszk realizmusa vagy Krasznahorkai himnikus katasztrofizmusa. Nem arról van szó, hogy egy ideig nem voltak fontosak a történetek, aztán megint azok lettek, hanem hogy az önreflexió, a stilizáció mértéke időről időre elér egy ingerküszöböt, és akkor arra érkezik egy radikális válasz. Aztán a kevésből lesz túl sok, ismét érdekes lesz, ha az írás jobban rámutat a megalkotottságára. De a minimalizmus és a manierista önreflexió egyaránt az irodalom eszköze.

– Lord Byron gyerekkora kapcsán jelenik meg mostani könyvében, az Egy moromota nyarában a valódi élet kérdése, amit elsöpörhetnek a mindennapok. Mitől lesz valami az igazi élet része? Attól, hogy valaki tudja a megélése közben, hogy erre gyakran fog majd gondolni, magában értelmezve a történteket?
– Vannak olyan csomópontjai az életnek, amikor az ember úgy érzi, most igazán történt vele valami. Ezek a pillanatok azok, amelyek intenzíven megmaradnak, az ember pedig hajlamos szétszálazni őket az emlékezési folyamatban. Úgy is értelmezhetjük a tulajdonképpeni létezést, hogy abba nem a lét hétköznapi fenntartásához szükséges dolgok tartoznak. Túl van az öltözködésen, evésen, alváson. És persze feltárulhat a semmittevés mint kontempláció mély értelme is. Kertész Imre idézi „a kitűnő történetet” a lordról, akit arról faggattak, miért nem vesz részt az életben. A lord visszakérdezett, mi volna az élet, mire jött a felelet, hogy hát jönni-menni, társaságba járni, ilyesmik. „Ja, ha ez az élet, hát akkor ezt elintézi helyettem az inasom” – válaszolta.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.03.13.