Könyv

Nem a lövés, a szemlélődés a fontos

rKissNelli, 2012. június 3., 17:10, frissítve: 18:15
Újabb vadászíró könyvének örülhettek az erdő szerelmesei szombaton, a vadászati kultúra napján. Az Avarpaplan című kötet szerzője a Magyar Nemzet munkatársa, Bors Richárd, aki szabadidejében szenvedélyes vadász, de – ahogy sok elődjét és kortársát – őt sem feltétlenül a zsákmány iránti vágy hajtja, inkább a természet szeretete.

Bors Richárd a könyvében is elárulja, hogy nagyapjától örökölte a vadászat szeretetét, róla szól a kötetben Az erdőkerülő című fejezet is. A nagypapa a Bakonyban élte le élete első felét, itt vadászott, már amikor módja volt rá – ő ugyanis nem volt hivatásos vadász, és a negyvenes-ötvenes években nem lehetett olyan könnyen hobbivadász valakiből, mint manapság. A nagyapa aztán a családjával együtt felkerült Budapestre, és a szerző-unoka már egy lipótvárosi konyhában hallgatta a vadászkalandokat, mert a nagypapa jó mesélő volt. – A történetei, és ahogy ezeket elmondta, talán fontosabbak voltak, mint vadász volta maga – meséli Bors Richárd, aki végül visszatért a nagyapai örökséghez, a vadászathoz, és a történetmondáshoz is.

Bors Richárd a könyvében is elárulja, hogy nagyapjától örökölte a vadászat szeretetét

Fotó: Tóth Tibor


A tárcákból, novellákból pedig idővel összeállt az Avarpaplan című kötet, amelyet a Dénes Natur Műhely jelentetett meg. Nem én voltam az első, akit Fekete Istvánra emlékeztetett a novellák hangulata, másokról is ugyanezt mesélte Bors Richárd – Nem tudom, hogy jó-e, ha ilyen egyértelműen hasonlítják az embert egy elődjéhez, de nagyon szeretem Fekete Istvánt. Hitelesen meg tudta írni azt, amit látott és amit a látottakba beleérzett. És az is fontos, hogy olyan ember volt, aki sokat vadászott, de keveset lőtt – emlékeztet a szerző, aki a klasszikusokhoz kötődik abban is, hogy sok történetet áthelyezett a kortárs környezetből a múltba. De ezekben is a saját élményeit írja le: – Ezek mind az én történeteim, csak szerettem volna átemelni őket egy másik dimenzióba – mondja Richárd. A mobiltelefont, a terepjárót nem akarta megjeleníteni a vadásztörténetekben, mert előttük, úgy gondolja, nyugodtabb volt a világ, és a vadásztörténetek is fontosabbak voltak.

– Szenzációnak számított, hogy Széchenyi Zsigmond vagy Kittenberger Kálmán Afrikában vadászott, és leírta az élményeit. Ma már kevésbé érdekli az embereket az ilyesmi, de a Magyarországon élő több mint ötvenezer vadász közül még mindig sokan vannak, akik olvassák ezeket a szerzőket, és van fogalmuk a vadászati kultúráról. Sajnos ez a kultúra nincs valami jó helyzetben mostanában: a hivatásos vadászok sokszor méltatlan helyzetbe kényszerülnek, mert nagyon alacsony fizetésért, megbecsülés nélkül kell végezniük a munkájukat, amelynek ráadásul nem túl nagy a társadalmi elfogadottsága.

Fotó: Tóth Tibor


Sokan a puszta gyilkolással azonosítják a vadászatot, és még a vadászírók között is akadnak olyanok, akik megelégszenek a „kimentem-agyonlőttem-hazavittem” – típusú történetekkel. Pedig a vadászati kultúra többről szól – véli Bors Richárd. – Jó példa erre az is, hogy a régi erdészek, ha kimentek az erdőbe, nyakkendőt kötöttek, tisztességesen voltak felöltözve. A vadászat nem az ölésről szól, és nem hiányozhat belőle a természet tisztelete. A zsákmány fontos, a csendes szemlélődés néha mégis többet ér, mint a puska dördülése. Sokkal nagyobb kihívás úgy kijátszani egy éber állatot, hogy pár méterről megfigyelhesse az ember, és közben az legyen az érzése, hogy most része az egésznek.

hirdetés
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés