Hámor József 2004 óta vezeti saját projekt szinten működő társulatát, a Gangaray Dance Companyt. Eddigi munkái elsősorban a keleti kultúrák energiájából inspirálódik, új darabja azonban kakukktojásnak számít korábbi alkotásaihoz képest. Ezúttal a zeneirodalom legszebb klasszikusaira épített a klasszikus balett által használt gesztusok, pózok, kifejezőeszközök kelléktárából merítve, jókora adag humorral és öniróniával fűszerezve.

Nyílnak a völgyben a lányok. A Mein Kleiner Blumengarten című előadás a minden áron tetszeni akarás görcsét
fogalmazza meg a tánc nyelvén, a klasszikus balett eszköztárából merítve.

Fotó: Jókuti György


Üdítő az a kesernyés humor, amivel a Gangaray a szeretetéhséget, a tetszeni akarást, a kétségbeesetten elfogadásra vágyó adást mutatja be. A lelkiségre finnyás, minden ízében művészlétébe torzult mester játszadozása a tanítványok, nők vagy követők virágoskertjében egyszerre komikus és elkeserítő. Tűéles pontossággal bök rá a hiúságra, az elesettségre, az alárendeltségre, a hódítani kívánó nő gyengéire. A mester gyönyörködik, nézi a virágok táncát, elnézi a botlást, értékeli a tehetséget, megmosolyogja az ügyetlenséget, értékeli a törekvést. Birtokon belül van, birtokviszonyban.

Nincs itt lázadás, a virágok úgy mozognak, úgy adnak, ahogy tudnak. Az előadás elején még édes a hiúság, még kecses a csetlés-botlás, még fontos, hogy melyik karakter milyen, aztán elönt mindent a szomorúság. A virágok a nézőtérre özönlenek és kétségbeesetten kitárják magukat, mindenkinek.

A mester eleinte csak  gyönyörködik, nézi a virágok táncát...

Fotó: Jókúti György


Egy pontba sűrített élet ez, a művész, a gyerek, a nő, az ember adásgörcse. A végén búcsúzik a kecses díva, a szigorú matróna, a pirulós porcelánbaba, a vajszívű két ballábas, a félénk mohó és a mester, mi pedig velük megyünk tovább. Vigyorgunk, majd megkönnyebbülten állunk föl, hogy mindez ezúttal nem rajtunk csattant. Aztán hazamegyünk, és ott folytatjuk, ahol a lecke előtt abbahagytuk…