A kiállítás különlegessége nem a művek mesteri kivitelezésében vagy a projekt grandiózusságában keresendő. A kiállítás mindössze három terem, tehát mondhatni kisméretű, s leszámítva az első terem két kompozícióját, valójában kisgrafikai anyag. Eleinte nem is értem, miért kell hozzá Budapest egyik legnagyobb és legfrekventáltabb, történelmi kiállítóhelye. Aztán fokozatosan, ahogy haladunk előre derül ki, hogy nem is lehetett volna jobb teret választani a műnek.

Valószínűleg Krstic számára is kivételes lehetőség volt ezt a koncepciót ekkora méretekben bemutatni. Pécsen az Európa Kulturális Fővárosa rendezvényén már bemutatta ugyanis az anyagot, s ekkor a kiállítás grafikai részéből nagyméretű, tekintélyes kiadvány is megjelent. A DAT bizonyos formában már az idei ArtFair-en is kint volt, így eleinte az ember élhetett a gyanúperrel, hogy hasonló trükk lesz ez is, mint a tér másik oldalán a Múmiás projekt, amikor régen ismert tárgyakról húznak le egy újabb bőrt az installáció és marketing révén.

Radmila on my exhibition DAS ANATOMISCHE THEATER in Műcsarnok (Kunsthalle) Budapest Milorad Krstic munkája

Ezúttal azonban nem ez történik. Milorad Krstic a tér adta lehetőségeket maximálisan kihasználva a témához méltó monumentalitással párosítja korábban már bizonyított koncepcióját. A korábbról is ismert koncepció lényege, hogy a dadaista kifejezésmód és a korai avantgárd szürrealista-groteszk grafikai eszközeivel az egész huszadik századot veszi górcső alá, s mintegy történelmi tablót, anzikszot formál, melyben spontánnak tűnő, ám mégis egy agysebész precizitásával megkomponált módon illeszkednek egymáshoz az elemek, ismétlődnek, idéződnek újra, öltenek különböző formákat.

Bevallom, szkeptikus távolságtartásom a második terem közepéig kitartott, addig az első terem apró rajzait önmagukban vizsgáltam csupán, és csak a korábban már sokszor látott magán-mitologikus, bada-dadaista, nyolcvanas évekbeli művészkedésnek tűntek. A rajzi világ ugyanis ismerős: tipikusnak is mondható nyolcvanas évekbeli világ, ami a lengyel, cseh, jugoszláv, magyar grafikákon egyaránt jelen van, és sajátos „keleti ízet” ad a korszak vasfüggönytől keletre eső oldalának képzőművészetéhez. A Bizottság-kiállítás után valahogy túl evidensnek is tűnt az, hogy újabb nosztalgiázó tárlattal adózzunk a korszaknak, amit valami okból manapság megint érdemes menőnek tekinteni. De itt egyáltalán nem erről van szó. Ez a keleti stich ugyanúgy egy összefüggő koncepció része, ugyanúgy hozzátartozik az „előadáshoz”, mint a többi elem. A második teremben válik ez világossá, amikor a betűk tipográfiai, a rajzok pedig konceptuális egységgé szerveződnek, s megjelenik a történet, a tárlat a dadaista felütést követően kifejezetten „olvashatóvá” válik.

Radmila flying over Budapest Milorad Krstic munkája

A harmadik teremben aztán minden értelmet nyer, amikor a kiállítás interaktívvá válik. Előnyös, ha többen is vannak a tárlaton, hisz a négy hatalmas kivetítő, amin elvileg ugyanaz az intermédiás anyag van, sosem fogja ugyanazt a képet mutatni. A néző spontán érdeklődése, keresései akaratlanul is eltérő eredményekre vezetnek majd, így bár a rendszer adott lesz, és a tárlat is eljut csúcspontjára – akár egy színdarab –, mégis magára marad a néző, és akár órákra is képes lesz bolyongani a maga teremtette virtuális világban. Folytatja a huszadik századot, tovább boncolja, tovább ugrál benne. S szinte észre se veszi, hogy a huszonegyedik századba lépett, melyben tovább boncolgatja, nézegeti, ismételgeti a korábbi elemeket. Örüljünk tehát, hogy a DAT épp Budapesten telel, és itt lépett ki abba a térbe és abba a léptékbe, amit egy ehhez hasonló monumentális munka megérdemel. A műhöz kapcsolódó színházi előadás, a Ruben Brandt múzeumszínház is illeszkedik az önmagában is kerek kiállításhoz.