− Igaz, hogy az idei az utolsó fesztivál az ön szervezésében?
− Igaz, a mostani fesztivál után visszavonulok, de ezzel nincs vége. Az elmúlt években két gyermekem segített a szervezésben, ők veszik át a stafétát. Lányom, Miller-Gárdai Viktória a Pannon Filharmonikusok szólamvezető fuvolistája, a szimfonikus együttes idén őt választotta az év zenészének. Fiam, Gárdai Ádám könyvtár-informatikus, művelődésszervező diplomával rendelkezik, vendéglátóként is képzett.

„A Gastroblues nem egy egofesztivál, ahol azzal lehet büszkélkedni, hogy tíz- és százezrek jöttek el, hanem emberléptékű, közvetlen esemény.”

Fotó: Hegedűs Márta


− A Gastroblues szervezése mellett lemezeket is megjelentet, ön az egyik legjelentősebb blues- és progresszív rock kiadó is. Megéri?

− Ha volt a fesztiválnak nyeresége, akármilyen kicsi is, azt mindig kiadványokra költöttem, annak ellenére, hogy CD-ket, DVD-ket megjelentetni mostanában nem bombaüzlet, de nem is ezért csinálom. Minden évben készítettünk kép- és hangfelvételeket, idén jelenik meg az ötvenedik kiadványunk DVD-formátumban a VTCD és az Artisjus támogatásával. A jubileum alkalmából díszdobozban jelentetünk meg több mint ötszáz koncertfelvételt, amelyeket kiváló minőségben rögzítettünk. Ezen a téren nagy szerencsém volt, rögtön az elején összehozott az élet egy komoly stúdiótulajdonossal, Horváth Jánossal, ő csinálta az első tíz évet. A második tíz évet a szintén kiváló Válik László rögzítette hangban.

− Az elmúlt húsz évben számos világsztár nemcsak fellépett Pakson, hanem vissza-visszajár ide. Mi a Gastroblues vonzerejének titka?

− A fesztivál szlogenje, hogy a legjobb zene sem élvezhető száraz torokkal és korgó gyomorral, a közönségre, a zenészekre ez egyaránt igaz. Bevált dolog, hogy a neves előadók elküldik előre a kívánságlistájukat, hogy mit esznek, mit isznak, milyen levegőt vesznek, de nemegyszer előfordult, hogy félretették a diétájukat. A Chris Farlowe Band vagy a Colosseum együttes is elcsábult a békéscsabai sült kolbásztól vagy a házi rétest készítők pultjánál, mások a pálinkafőző mester tudománya előtt hajoltak meg. A Gastroblues nem egy egofesztivál, ahol azzal lehet büszkélkedni, hogy tíz- és százezrek jöttek el, hanem emberléptékű, közvetlen esemény. Itt a muzsikusok készek együttműködni a közönséggel, mindig vállalják a közös fotózásokat, a lemezdedikálásokat, nem az elérhetetlen bálványok szerepében tetszelegnek.

Az osztrák Ripoff Raskolnikov a Muzsikás dalát énekli a paksi Szentlélek-templomban:

De térjünk vissza a szlogenhez, hogyan egészíti ki egymást a zene és a gasztronómia. A fesztivál teljes neve: blues, jazz, rock és gasztronómia – borbarát találkozó. Az első neves borász, aki eljött a borbarát találkozóra, Tiffán Zsolt volt, ő egyre inkább belekeveredik a zenélésbe, és igyekszik a borait bemutatni a sztároknak. Amikor itt volt a Nazareth együttes, megkörnyékezte a  színpadot, két karton borral lepve meg az énekest. (Zsolt elmesélte, utána elsírta magát a meghatottságtól.) Aztán itt van a Uriah Heep alapítója, Ken Hensley. Tüneményes ember, kikászálódott a drogból, az alkoholból és hívő lett. Ő például a világ legtermészetesebb módján tanulta ki a borkínálást a Takler pincében. Sok magyar sztár tanulhatna viselkedést, ezek az emberek sosem vesznek haknira koncertet.

− A közönségből is sokan minden évben visszatérnek. Ők vajon miért?

− A visszajárók közül többen mondták, nem nagyon törődnek vele, hogy nekik olykor ismeretlen zenekarok is muzsikálnak a fesztiválon, mert eddig sosem csalódtak, tudják, a Gastroblues mit nyújt. A zenei minőség és a családias hangulat mellett sokat köszönhetünk a támogatóinknak, az MVM Paksi Atomerőműnek és a város önkormányzatának. Rengeteget költöttek reklámra, a jó bornak is kell a cégér: bármennyire kedves is nekünk a blues műfaj, ez mégiscsak egy rétegzene. Most minden napra jut egy világsztár, akik nagyon akartak jönni Paksra, sokat engedtek is a fellépési díjukból, de a támogatók nélkül azt sem tudtuk volna kifizetni, nemhogy ilyen barátságos jegyárakat kínálni.

„Egyetlen hangszeren játszottam az életemben: a paksi templomban harangoztam, kisegítve édesapámat, aki 1956 után templomszolga lehetett, miután letöltötte büntetését.”

Fotó: Hegedűs Márta



− Rick Wakeman
, Glenn Hughes és Ken Hensley: erős az idei névsor, pedig még csak a legnagyobbakat említettem. Melyikük a kedvenc?
− Az összes muzsikus, aki eddig is fellépett a Gastroblueson, gyerekkori kedvenc, nem rangsorolom őket. Itt volt a Yardbirds, az Animals, mindazok, akiket anno a Szabad Európa Rádióban hallgathattunk. Most pedig, ami történik ebben a műfajban, az Pakson történik, erre nagyon büszke vagyok. Hiszen egyetlen hangszeren játszottam az életemben: a paksi templomban harangoztam, kisegítve édesapámat, aki 1956 után templomszolga lehetett, miután letöltötte büntetését. Nem ígérem, de van arra esély, hogy ezen a fesztiválon Glenn Hughes és Ken Hensley közösen is fog muzsikálni, hiszen nagyon jó barátok. Rick Wakeman, akinek több mint kilencven szólólemeze jelent meg eddig, kétszer is zenél Pakson. A vasárnap reggeli templomi fellépést ingyen vállalta, mikor megtudta, hogy jótékonysági koncert lesz a kárpátaljai Visk óvodája javára. (A Steinway magyarországi forgalmazója nagy bluesőrült, ő hozza a háromszáz kilós zongorát.) Utána rendezzük a főzőversenyt – három évvel ezelőtt 149 boros étel elkészítésével magyar rekordot döntöttünk –, majd a nagyszínpadi koncert jön a Csarnokban. És ez csak töredéke mindannak, amiért érdemes a Gastrobluesra jönni.

Az osztrák Ripoff Raskolnikov a Muzsikás dalát énekli a paksi Szentlélek templomban: