A rendszerváltás nem a Facebookon zajlott: papírízű és plakátra szabott volt a kommunikáció még akkoriban. Plakátok Rodolf Hervé fotóin is feltűnnek, de fontosabbak azok az arcok és azok az utcaképek, akik és amelyek a közéleti díszlet előtt léteztek. Ettek, ittak, koptak, megújultak, fürdőztek – és túléltek.

Dagály fürdő, Budapest, 1990

Fotó: Rodolf Hervé


Rodolf Hervét, Lucien Hervé (Elkán László) fotóművész fiát láthatóan magával ragadta az a sajátos átmeneti korszak, amikor, ha nem is egy szempillantás alatt, de elég észrevehető módon, szétfoszlott egy hazug és elnyomó, bár addigra már szánnivalóan tunya diktatúra, hogy átadja helyét valami újnak, valami addig nem ismert léttapasztalatnak. Ezt a már nem–még nem hangulatot ragadják meg az idetévedt kívülálló fotói, amiket most a Centrális Galéria falai között láthat a közönség.

Hervé nagyon hamar „beilleszkedett” a magyar fővárosban, és otthonosan mozgott a budapesti alternatív művészvilág közegében. 1990 tavaszán kampányfotót készített a Fidesznek, 1991-ben a francia Rézonances csoporttal együtt vesz részt a későbbi Trafó épületének elfoglalásában és rendszeresen állított ki addig szokatlan helyeken – art mozikban vagy éppen a Széchenyi-fürdőben.

Váci utca, Budapest, 1992

Fotó: Rodolf Hervé


A kiállított képek jó részére akár a szociofotó címkét is rábiggyeszthetnénk. Az elkapott pillanatok, a kiválasztott hétköznapi hősök gyorsportréi tűéles analízist kínálnak a mának. Kegyetlen hangulatkonzervek Hervé fotói: nem rejtik sem a visszanyert szabadság ízmámorát, sem az újjákezdés lehetősége feletti öröm zamatát. Inkább az átvészelés, a kibekkelés és az „úgyis lesz valahogy, mert olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna” érzésvilág jön le a képekről. Nem egy magát peckesen kihúzó nemzet polgárait látjuk a falakon, legfeljebb az óvatos feltápászkodás képsorai sorakoznak előttünk.

Persze a valahogyan boldogulás nálunk kötelező mentális formagyakorlat: tudja ezt jól a házilag eszkábált, buhera-esztétikájával együtt is működőképes xilofonon játszó öreg túlélő is. A körözöttes szendvics mellett – és épp csak nem azok közepén – felpúpozott hamutál vagy a szovjet pártvezér-dizájnra hajazó, kopott és szegényes bundakabátokban befalt krémes látványa a csúnya kis piros presszóasztal felett szomorú felismerést kínál: a retró nem a megszépítő távolság miatt uralja a jelenidőt mifelénk egy ideje, hanem mert elfáradtunk abban, hogy tagadjuk, lehet másként is. Mintha ezek a figurák ezt a hiábavalóságot hordoznák magukban, amit csak felerősít, hogy mindehhez új és látszólag csillogó díszletet kapnak: peep-show-t, aminek a kirakatára lehet tapadni, vagy az azóta dicstelenül kimúlt Vico videokölcsönző plakátjait, amik elé szépen ki lehet pakolni a fenyőfát éppúgy, mint az örömlányokat.

Fekete Lyuk, Budapest, 1990

Fotó: Rodolf Hervé


Rodolf Hervé fotóinak jó része – szándékkal vagy szándéktalanul – a kopottság, a leharcoltság és az általános mércévé tett békaperspektíva örökkévalóságát dokumentálja. De azért van helye optimizmusnak is: a jövő politikusgenerációja például tényleg vidáman és hetykén pózol a készülő kampányfotóhoz, az alternatív éjszakai élet is virulens arcát mutatja a fotókon. Hervé ugyanis egy másik történet epizódjait is megörökítette: a kiállítás egyik tematikailag is markánsan elkülönülő részén a korszak úgymond underground-félunderground életének mozzanatai, annak szereplői, meghatározó alakjai és névtelen statisztái köszönnek vissza. Ezek a képsorok nyilvánvalóan szűkebb keresztmetszetet kínálnak, de egy jól körülhatárolható nemzedéki és életmódközösség fontos emlékkönyvévé állnak össze.

Kampányfotó, Budapest, 1990. március

Fotó: Rodolf Hervé