Majdnem úgy, mint Mucha

Szögezzük le mindjárt az elején: Rippl-Rónai szebben fest, rajzol, mint cseh kortársa, Mucha, csak a marketingje rossz. Ha a magyar állam fele annyit törődne művészete propagálásával, mint amennyit a cseh kurátorok Muchát futtatják, a magyar képzőművészet abszolút sztárja lehetne.

Sajnos ehhez képest csak búsongunk azon, hogy „nincs sztárművészünk”, az értelmiség meg szapulja a kétségtelenül lemaradásban lévő országimázst, a mindenkori kormányra kenve a felelősséget. A kormány meg mantraként ismétli: nincs pénz. Ez azonban csak az egyik faktor a történetben.

Már Rippl-Rónai személyes sorsában is megmutatkozott: a siker és tehetség másodlagos az épp aktuális politikai szélirányhoz képest. Párizsban telepedett le, ahol többször megélte, milyen a történelem „rossz oldalán” állni. Párizs utcáin az első világháború hajnalán „büdös osztráknak” nevezték, megköpködték. 1914-ben hivatalosan le is tartóztatják, és két hónapra internálták a francia hatóságok.

Önarckép kalapban (1897)
Önarckép kalapban (1897)


Ez az élmény megtörte Rippl-Rónait: 1915 után már szinte alig alkotott. Visszavonult a kaposvári Villa Romába, és csak pár képet festett. Rajzokat, pasztelleket készített, s az Európa-szerte turnézó művészéből egy kaposvári, vidéki öregember lett. Sosem tudta feldolgozni, hogy kivetette magából az a művésztársadalom, amelynek korábban ünnepelt tagja volt.

Magyarország jóformán a harmincas évek végéig „szellemi és művészeti karanténban” volt az ízlést diktáló francia műítészek szemében. 1945-ben aztán szintén a „rossz oldalra” kerültünk, s ezzel megpecsételődött a magyar képzőművészet sorsa. Aztán mintha a kétezres években elkezdődött volna valami: Miklós Gusztáv Art Deco szobrocskája néhány éve leütési rekordot döntött műfajában a Sotheby’s árverésén

Kaposvár, békesziget, Villa Roma

A kaposvári Villa Roma, amelyet Rippl-Rónai sikerei csúcsán 1902-ben, mint „magyarországi bázist” vásárolt, a mester utolsó lakóhelye volt. A 150. évforduló kapcsán a város köztéri szoborral, és egy 138 művét bemutató reprezentatív kiállítással adózik szülötte előtt. A Kaposvárhoz köthető, illetve magában a Villában megőrzött művészi hagyaték azokat a képeket tartalmazza, amelyeket maga az alkotó „gyűjtött”, azaz magának, közvetlen környezetének festett.

Park aktokkal (1910)
Park aktokkal (1910)


Ez a „művészhagyaték” többet árul el róla, mint azok a képei, amelyek múzeumok falán lógnak, vagy amelyeket eleve megrendelésekre gyárt le. A kaposvári tárlaton ilyen személyes, „kedves művek” szerepelnek, a művész saját gyűjteményének, lakásának darabjai.

A Magyar Nemzeti Galéria kiállítási anyaga hasonló alkotói időszakból származik, mint a kaposvári tárlaté: a Rippl-Rónai hazatérése utáni időszakból merít. A „pasztell portrék” időszaka ez, megannyi technikai és technológiai kísérleté, mely átlép a festészet klasszikus keretein. A kiállítás egésze a színek és műfajok kavalkádja ellenére sokkal inkább egy befelé forduló művészt mutat.

Petrovics Elek: mecénás a jövőnek

Az MNG a jubileumi kiállításhoz főleg „saját raktárról” dolgozhatott, hisz az anyag túlnyomó többsége már a művész életében közgyűjteménybe került. Petrovics Elek, a művész barátja volt az egyik első művészettörténész, aki rávette a magyar államot, hogy még a művész életében szerezzen egy jelentős grafikai anyagot a Szépművészeti Múzeumnak.

Meller Simon és Petrovics Elek arcképe (1911)
Meller Simon és Petrovics Elek arcképe (részlet), 1911

A húszas évek nemzetközi szellemi karanténjában a politikai döntéshozók felismerték, hogy Magyarország kénytelen saját értékeit önmaga megmenteni, megóvni. Sem a külföld elismerésére, sem segítségére nem számíthat, ha saját nemzeti örökségéről, saját művészeinek elismeréséről van szó. Petrovics Elek és társai ezt a küldetést teljesítették akkor, amikor – Rippl Rónai mellett – gyakorlatilag a ma a Nemzeti Galéria gyűjteményének gerincét adó hatalmas magyar képzőművészeti anyagot jórészt maguktól művészektől szerezték be.

Petrovics Elek a húszas években a Szépművészeti Múzeum igazgatójaként (amely ekkor még egy intézményt alkotott a később leválasztott Magyar Nemzeti Galériával, ezért van most ez az anyag a Várban) jelentős anyagi és erkölcsi támogatást nyújtott Rippl-Rónainak, és megbízta Meller Simont, a grafikai osztály vezetőjét, hogy válogasson Rippl-Rónai grafikái közül. Az értő szemek kiválasztották azokat a darabokat, amelyeket most a 150. évforduló kapcsán mi is láthatunk.

És a végére egy költői kérdés: egy hiperinflációval küszködő országban, a trianoni traumát követően teljes nemzetközi elszigeteltségben akadt szándék, s így pénz is arra, hogy a nemzeti galéria raktára megteljen magyar műkincsekkel. Mi hiányzik akkor most mégis?