A párizsi könyvpiacon novemberben több ilyen rajzolt képriport is megjelent, méghozzá neves szerzők tollából.

Az irányzat vezető figurája az amerikai Joe Sacco, aki korábbi Gaza 1956 című könyve után nemrég a francia Futuropolis könyvkiadónál igazi rajzolt riportgyűjteményt publikált, amelyben a Kaukázusba és Irakba is elviszi az olvasót. Hasonló vállalkozásba fogott Chappatte, aki 1995 óta jelentkezik riportjaival a világ különböző pontjairól a svájci Le Temps és az International Herald Tribune hasábjain.

BD reporter (Képregényriporter) című kötetében rajzokban jeleníti meg élményeit, Guy Delisle pedig egy év jeruzsálemi krónikáját foglalta ebbe a műfajba. A rajzolók figyelmét semmi sem kerüli el: konfliktusok, diktatúrák, minden mai esemény téma lehet számukra. Szinte minden ilyen album fekete-fehér, realista és pontos képekkel igyekszik bemutatni a valóságot. Az is közös bennük, hogy a rajzoló újságíró jelen van a műben. Az olvasó képről képre követi, hogyan gyűjti anyagát, mit él át a távoli konfliktusövezetekben.

„Mivel személyesen szerepelek a történetben, újságírói felhatalmazást adok magamnak arra, hogy bemutassam, miként érintkezem az emberekkel, akikkel találkozom. Ilyenkor sokat tanulunk tőlük, és a hagyományos újságírók többsége sajnos nem tesz erről említést riportjaiban” – írta kötete előszavában Joe Sacco. „A helyszínen úgy dolgozom, mint bármely más újságíró: interjúkat és fotókat készítek, de aztán kitérek a mellékes, anekdotikus eseményekre, érzelmeimre és kételyeimre is. Az utóbbiakat az újságírás megszokott szabályai értelmében nem lenne szabad bemutatni, de éppen ez adja a valóság savát-borsát” – fűzi hozzá Patrick Chapatte.

Hasonló szubjektív megközelítés jellemzi Art Spiegelman amerikai rajzolót, a híres Maus alkotóját is, aki ebben a művében apja történetét és a holokausztot mondta el olvasóinak. A Maus volt az egyedüli képregény, amely elnyerte az amerikai újságírás legrangosabb elismerését, a Pulitzer-díjat – 1992-ben.

Spiegelman véleménye szerint a fényképezőgép úgynevezett objektivitása puszta konvenció, nem objektívebb annál, mintha valaki harmadik személyben számol be arról, ami vele történt. „A képregény-újságíráshoz elkötelezett álláspontra van szükség, és olyan égető közlésvágyra, amelynek révén az olvasó a megszokottól eltérő szintű információhoz jut” – fejtette ki.

Ezek a szerzők, írja az AFP, a lehető leginkább közel akarnak kerülni azokhoz, akik átélik a háborúkat, a katasztrófákat, azokhoz, akikről a történelem hajlamos megfeledkezni. Ők úgy vélik, hogy a helyszínről tudósító képregény versenyre kelhet a klasszikus riportbeszámolókkal.

„Mi értelme van a rajznak, amikor a médiát elözönlik a képek, a fotók, a videók? Én úgy gondolom, hogy a fekete vonal a maga módján egyedülálló megközelítést tesz lehetővé: meghallgatjuk és úgy dolgozzuk fel például egy áldozat beszámolóját, hogy ebben nem zavar vagy nem vonja el figyelmünket a fotó. A rajz segítségével látni fogunk, és ez nem lesz voyeurizmus, egészségtelen kíváncsiság” – hangsúlyozza Chapatte. A rajz ereje révén ezek a képregények a televíziós és az írott riport közti műfajt alkotnak: a képek ereje a szavak súlyával tetéződik. „Egy hagyományos riporter a tudósításában megírja, hogy Gaza utcái nagyon sárosak – magyarázza Joe Sacco. – De hányszor említheti ezt? Az én képeimen viszont a sár mindig ott lesz a háttérben, úgy tapad rá az olvasó tudatára, ahogy az én cipőmre.”