– Egyetért azzal, hogy régi adóssága volt a magyar filmszakmának egy Szőts Istvánról szóló portréfilm elkészítése?
– Olyannyira, hogy magam is nagyon meglepődtem rajta, amikor rájöttem, hogy nem készült róla semmiféle mozgókép. Ifjúkoromban föl sem merült bennem, hogy kimenjek Bécsbe, akkor ő még úgymond titok volt, de nem is szívesen állt szóba újságírókkal. Gyanakvó és bizalmatlan volt – teljes joggal. Amikor először elmentek hozzá filmtörténészek, titkokban kezdett interjúkat adni. Mozgóképen csak kevés anyagot rögzítettek, de egyik sem azzal a lehetőséggel készült, hogy kikerekedhetett volna belőle egy nyilvánosságra hozható portréfilm. Amikor már hazajárt, hazajárhatott, egyszer a Filmgyár folyosóján találkoztam vele. Először meg sem ismertem, bár ezzel nem voltam egyedül, mert akkor már kezdték őt elfelejteni szakmai berkekben is.

„Mondhatjuk, hogy – magatartásban, szellemiségben, a magyar kultúrához, nyelvhez, néprajzhoz való viszonyban
– mi mindannyian Szőts István köpönyegéből bújtunk elő.”

Fotó: Kocsis Zoltán


Amikor leültem vele beszélgetni, rögtön mondtam, hogy merényletet szeretnék elkövetni ellene, mert ismerem a filmjeit, a röpiratát, s jó lenne róla egy dokumentumfilmet készíteni. Először még azt mondta, hogy aludjunk rá egyet, de aztán mégis elindult egy hosszú munkafolyamat, ugyanis Szőts nem akarta egy lendületből letudni az anyagfelvételt. Három évig dolgoztunk együtt, gyakran két-három hónapos szünetekkel. A munkához impulzust adott a Tatay Sándorral való ismeretségem, aki 1944-ben Szőtssel készítette a soha be nem fejezett Tűz a hegyen című alkotást, amelyet azért akartak kitolni a háború végéig, mert a forgatás ideje alatt a szereplők és alkotók a katonai behívás alól mentesültek. Ezért is hívták – maguk közt – a Leghosszabb filmnek, amit a portréfilm címéül is választottam. Érdekes, hogy eredetileg egy Szőts életéről mintázott játékfilm tervét kezdtem el kidolgozni Nemeskürty tanár úr instruálásával, majd apránként jutottunk el odáig, hogy inkább egy tisztességes portréfilm készüljön Szőtsről.

Emberek a havason – teljes film:


– Ha 1989-re gyakorlatilag elkészült a portréfilm, miért csak most kerül majd nyilvánosság elé?

– Két változata készült az alkotásnak, egy rövidebb és egy hosszabb. Előbbit a Magyar Televízió érdeklődésére vágtuk össze, s le is ment a csatornán, még a rendszerváltozás előtt. Az apropót akkor a Melyiket a kilenc közül című Szőts-film bemutatója adta, ami egyféle szerény magyarországi visszatérését adta a rendezőnek, s ehhez illeszkedett a vetített portréfilm, amelyben pályatársak szólalnak meg és méltatják a Szőtsöt. Ennek a változatnak a szerkezete jóval egyszerűbb volt, kevesebb időt is fog át, minden tekintetben hagyományosabbnak nevezhető. A most bemutatásra kerülő A leghosszabb film a portréfilm hosszabb változata, és minden tekintetben egy komplexebb munka: talált anyagok, archívok, muszterek teszik játékosabbá a filmet. Úgy éreztem, hogy ha egy rendező portréját akarom elkészíteni, akkor a filmi anyagokat is szabad kezelnem, új kontextusba hoznom. Számomra a film – bármennyire is komoly munkát végzünk – játék az anyaggal, a történettel, a stílusokkal. A portérfilm mindkét változata már 1989 előtt elkészült, de azt mondtuk, hogy a hosszabbat eltesszük egy ünnepi alkalomra. Ami most, Szőts István 100. születésnapján érkezett el: A leghosszabb filmet kezdettől fogva tisztelgésnek készítettem, s ilyen értelemben nem is lehetne jobb a vetítés időzítése. Ezért is remélem, hogy a tévésugárzás minél pontosabban június 30-ra, Szőts születésnapjára fog esni a sugárzó Duna TV-n.

Ének a búzamezőkről – teljes film:



– A portréfilmben kevés szó esik az emigráció időszakáról, pedig egy fontos munkaterv, az Éhség mindenképpen említésre méltó.
– Fel is vettem az ezzel kapcsolatos véleményét, Szőts pedig büszke is volt rá, és a válogatott kudarcai között emlegette. Az anyag jelenleg is megvan nyers interjú formájában, amit letettem az Országos Széchenyi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában - tehát kutatható. Általában Szőts egész külföldi tartózkodását a portréfilm zárójelbe tette. Szőts kicsit önironikusan úgy fogalmazott, sosem gondolta volna, hogy előbb fog arabokat filmkészítésre tanítani, mint magyarokat. Az Ausztriában készült filmjeit nem sokszor vette elő, hogy arról beszéljen. Amikor rákérdeztem egy-egy alkotására, akkor beszélt róluk, de úgy éreztem, nem voltak különösebben szívügyei. A filmben el is mondja, hogy ő ennek az országnak a nyelvét, embereit ismeri, hát mit keres ő külföldön.

Szőts híres filmszakmai röpirata sem került be a dokumentumfilmbe…
– A röpiratot szeretem, használom és fontosnak is tartom, s egy dolgot különösképpen kiemelnék belőle: első alkalommal fogalmazódik meg benne a nemzeti filmstílusa csírája. Az analízis, hogy milyen a film, mint konzumtermék, hogy a mozgókép mennyire tekintendő, tekinthető az ínyencek mozijának igen aktuálisak ma is. De ezek elsősorban olvasásra szánt gondolatok voltak.

– A röpirat mellett miért érvényes az egész Szőts-életmű tizennégy évvel a halála után is?

– Szőts egy igazi példakép, a jelenlegi generációnak és az előtte lévőknek egyaránt. Nem biztos, hogy tudatos követői vagyunk, de mindenki talál olyan elemet az életművében, ami etalon, amihez mérjük magunkat. Abból az értékrendből, tisztességből, amit képviselt, mára hiányunk van, és ha a filmszakmánk szétesettségében ennyire tiszta kiindulópontot látunk, mint Szőts életműve, akkor azt fel kell mutatnunk. Ezért mondhatjuk, hogy – magatartásban, szellemiségben, a magyar kultúrához, nyelvhez, néprajzhoz való viszonyban – mi mindannyian Szőts István köpönyegéből bújtunk elő. És nemcsak a szakmának, az országnak is jól jön, ha egy ilyen tisztaságú rendezőre rácsodálkozhat. Pont emiatt gondolom úgy, Szőts reneszánszának el kell jönnie, meg kellene jelenniük róla könyveknek, és ezért is szeretném, ha Szőts életműve „kötelező” tananyaggá válna.