– Nemrég a huszadik Gastroblues fesztiválon hallhattuk, hogy Stevie Ray Vaughan muzsikája a szívében, a kezében, a torkában is ott van. Mikor játszott először Pakson?
– Kilencéves koromban, 1994-ben a Gastroblueson adhattam első hivatalos koncertemet. Egy évvel később már a PMD Blues Band (Pécsi Magasfiúk Dalárdája) második lemezén szerepeltem egy szám erejéig, saját szerzeménnyel.

– A zenerajongók közül sokan emlékeznek a „blueskölyökre”, még a kilencvenes évekből. Úgy ünnepelte önt akkoriban a sajtó, mint ahogy egykor a gyermek Mozartot rajonghatták körül.
– Nem tagadom. Felfigyelt rám a hazai média, nagy szám lettem abban az időben, sorban hívtak a televízióba, a rádióba, még idősebb Knézy Jenő is készített velem interjút. Ám ahogy elkezdtem felnőni, úgy kezdtek el-elfelejteni.

Tommy Katona csodagyerekként tűnt fel a zenei életben

Fotó: Facebook



– Pedig ahogy múlik az idő, a művész érettebbé válik, már nemcsak a technikáról, hanem a belső mondanivalóról is szól a zene. Vagy elkanászodott?
– Dehogyis! Minden erőmmel azon voltam, hogy elmélyüljek a zenében. Nem is akartam mást tenni, csak muzsikálni.

– Eszerint bár a játéka mind jobb lett, a média figyelme lanyhult. Annyira megnőtt hirtelen, hogy nem fért a képernyőre, vagy a texasi blues nem kellett már itthon?
– Egyáltalán, a blues mint műfaj vált egyre nehezebben eladhatóvá Magyarországon. Mindig zenéből szerettem volna megélni, és bár nem tudtam, mi vár rám az életben, hová fogok eljutni, nem gazdasági menekültként mentem az Egyesült Államokba. Amióta csak az eszemet tudom, Texasban szerettem volna élni: nemcsak a műfaj, hanem Stevie Ray Vaughan művészete iránti szeretetem miatt is.

– Miért pont ő?
– Nála nagyobb gitáros nem volt, nem lesz ezen a földön. Elképesztő erővel és szívvel játszotta nemcsak a saját, hanem az ősök muzsikáját is. Stevie Ray Vaughan a blues nagy életben tartója, újraformálója volt, aki leginkább a nyolcvanas évek közepén-végén hozta vissza a műfajt az élet sodrásába. Olyat tett le az asztalra, amit Jimi Hendrix óta senki sem. Ő volt a legelső inspirációm, megfogott, és azóta sem enged el. Nagyon fiatalon, harminchat évesen halt meg 1990-ben. A halála arra indított, hogy a művészetét folytassam, a hagyatékát életben tartsam. Ezért kezdtem el a játékából meríteni, amennyit csak lehetett, és azt tökéletesíteni. Tudni kell, hogy manapság rengetegen próbálják utánozni a stílusát, visszaadni a muzsikája hangzását különféle effektekkel, erősítőkkel, gitárokkal. Az utánzók épp csak azt nem veszik észre, hogy az ő zenéjének hangzása a kezében és a szívében volt. Hasonló lehet valaki hozzá, meg lehet próbálni, de ugyanolyan senki sem lesz, mint ő. A játékstílusát, a hangzásvilágát igyekszem minél tökéletesebben visszaadni, de azt nem másolva: a gondolkodását, a lelkületét próbálom megragadni. Ezért is döntöttem úgy, hogy nekem azon a földön a helyem, ahonnan ő származik. Emiatt nagyon szeretnek Dallasban, és itthon is egyre inkább elismerik, hogy olyasmit sikerült elérnem, amit keveseknek.

Olyasmit ért el, amit kevesen

Fotó: Voodoo Blue

– Ehhez azért kellett öt év. Amikor 2007-ben Dallasba ment, nem volt kutya nehéz az élete?

– Nem. Az öt év egyébként nem sok idő. Valaki egy fél életet dolgozik azért a zeneiparban vagy bárhol, hogy látható eredményt érjen el. Már rögtön az elején nagyon nagy szerencsém volt, olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akik ismerték Stevie Ray Vaughan munkásságát, életét, és az én történetemet is, ezért eleve szeretettel fogadtak. Sőt, már 2006-ban is, amikor csak néhány hétre mentem Texasba. Akkor beszálltam egy zenekarba, és egyből felfigyeltek rám. Ott másként értékelik ezt a muzsikát, és hallják, mi a különbség a másolás vagy Stevie szellemiségének megidézése, továbbvitele között. A figyelem, az építő kritika engem is épít szellemileg, és a játékban is.

– Csak Stevie Ray Vaughan számait játsszák?
– Az ő számait játsszuk, a saját dalaimat, más blueselőadók nótáit is, és továbbgondoljuk, ha Stevie Ray Vaughan még élne, merre tartana. Olykor-olykor mi is visszamegyünk az időben, keresünk egy-egy régi dalt, és azt a saját szájunk íze szerint formáljuk újjá. Ezt nagyon kedvelik a texasiak. És olyan emberek támogatják a zenekaromat, a Tommy Katona Bandet, mint például Stevie Ray Vaughan asszisztense, aki nemcsak munkatársa, hanem jó barátja is volt. Nemrégiben pedig felkeresett egy hangszergyártó, hogy használjam, népszerűsítsem egy New York-i hangszerkiállításon azt az egyedi készítésű gitárt, amelyet Stevie Ray Vaughan is használt. Ezen játszottam Pakson és Pécsett is, s ezzel fogjuk felvenni nyáron a lemezünket.

– Azért népszerű Amerikában a blues, mert eleve nagy ország, ott mindenki megtalálhatja a maga közönségét, vagy pedig azért, mert az amerikaiak lelke erre érzékenyebb, ott szinte népzenének számít?
– Igazából mindkét állításban van igazság. Amerikában több, nagyobb lehetőséget találhat egy zenész, ám azt sem szabad elhallgatni, hogy ott rengeteg blueszenekar van, s csak kevesen tudnak a muzsikálásból megélni. Olyanok, akik valami újat, egyedit, sajátot tudnak adni, mint B. B. King vagy Buddy Guy. Mi is azon fáradozunk, hogy ebben a zenei környezetszennyezésben felmutassuk: létezik a világon még jó zene!