Metró-és buszvégállomás, P+R parkoló, barkácsáruház, irodaház és: bevásárlóközpont. Minden szakmai, esztétikai esetleg művészi igényességet félretéve egybefüggő alapterületen, lapostetővel. A lehető legolcsóbb technológiák alkalmazásával tervezték meg az együttest. Alaprajzilag megmozgatták a külső falat, variáltak a burkolaton is, így közelről látszólag külön épületeket látunk, de sajnos egyben van az egész. Akkora, hogy felülnézetben finom, törékeny kis szalagoknak látszanak mellette a kőbányai panelsorok.

 

Fotó: MTI

 

Ami a legfájóbb, hogy még ekkora méretben is lehetett volna valami rendkívülit tervezni, valamit, ami a repülőtér közelsége miatt egyfajta város kapujaként is értelmezhető lett volna. Csakis akarat kérdése lett volna az egész. Másik megoldás lehetett volna, ha külön épületekre tagoltan, ezek között fedett-nyitott, parkosított terekkel, átjárókkal, hidakkal alakítják ki az egészet. Gondoljunk bele, ha felülünk egy Bécsbe tartó busz vagy vonat járatra, három óra alatt olyan világban találjuk magunkat, ahol egy ehhez hasonló épületet körberöhögnének és eleve soha nem adtak volna rá engedélyt. Hihetetlen hogy mennyire provincia vagyunk Európában. Hogy senkiben fel nem merül, hogy végre valami igényeset kellene csinálni. Hogy nincs az építész szakmában annyi összetartás, hogy senki ne vállaljon el ilyen feltételekkel tervezési feladatot. Hogy nincs a tervtanácsoknak jogkör a kezükben, ami alapján megvétózhatnának egy csak a nyerészkedésre utazó befektetőt.

 

Fotó: MTI.  A híd a metróállomásról egyből a plázába visz

 

Ebben az országban az építész szakma és eleve építészeti igényesség nem létezik. Ha ilyen óriási méretben akarunk valamit tervezni, az a szakmai minimum, hogy elkerüljük a legbanálisabb megoldást. Ami sajnos világ szégyenére pontosan ez, ami itt épült. Bele tudunk gondolni, hogy miket lehetne tervezni, ha lenne rá igény? Mára sok fiatal építésztervezőnk van, akik nemzetközi tervpályázatokon győztek, bizonyítottan a legtehetségesebbek közé tartoznak. Ez azt jelenti, hogy tehetség dolgában nem kellene a szomszédba menni, eredeti gondolatok itt is tudnak születni. A probléma ott van, hogy senki nem akar építészetileg igényes megoldásokat. Sem a befektetők, sem a döntéshozók. Itt bármit el lehet sütni, megyünk és költjük a nem is létező pénzünket.

Fotó: Kocsis Zoltán / Magyar Nemzet

 

Ha kiszállok a metróból, a lépcső ami rögtön a peronról indul (két irányból is) vajon hova visz? Igen, a plázába. Ki lehet kerülni ügyesen, van egy zebra is a peron végénél, de kinek jut eszébe arra menni? Vagy egy másik példa. Van egy óratorony az épület oldalában, milyen bájos, középkorian romantikus, édes gesztus. Mi van benne? Egy hét szint magas lépcsőház, közepén egy zárt doboz, amiben a gépészeti csövek futnak. A lépcsőház minden szintjén a pihenőről nyílik egy kábé hétszer négyméteres ablaktalan szoba, ahonnan nem lehet sehova sem menni. Ezt aztán igen fontos volt, hogy megépítsék. Előbbre mentek tőle a dolgok. Elképesztő, mennyire szellemtelen, üres, ötletek nélküli bóvli az egész. Ahhoz, hogy eltereljék a figyelmünket, elég, ha a gipszkarton álmennyezetet fénycsíkokkal felszabdalják a fejünk felett a plázában. Most, hogy elkészült, pont került az i-re: 1990 óta szakmailag színvonaltalan, a nemzetközi építészettől messze elmaradott tehetségű és akaratú építészek együttműködésével teljes értékű plázavárost csináltak Budapestből hazai és nemzetközi befektetők.

Fotó: Kocsis Zoltán / Magyar Nemzet