pion
pion

Ritkán látni költőket ágyékkötőben. Pláne fekete és fehér festékkel összekenve a Petőfi Irodalmi Múzeum díszlépcsőjén, mint a költészet napján Béki Istvánt és k. kabai lórántot. A performanszra Bach Máté Vagány históriák című fotóvetítése miatt vállalkoztak. Nem is a kivitelezés emlékezetes, hanem a tény: két költő vonaglott a PIM patinás lépcsőjén. Béki vonszolta fel k. kabait, utóbbi közben hörögve olvasott verssorokat a lépcsőre fektetett kartonszőnyegről. Lehet, hogy idővel história is lesz belőle: amikor a Béki meg a k. kabai a PIM-ben… És ha Bach fotózta volna…

Béki István húzza k. kabai lórántot a verssorlépcsőn

Fotó: Kocsis Zoltán

 

Aztán a zenés vetítés a díszteremben: ötven kortárs magyar író portréja, a delikvensek leginkább fiatalok, vagányak. Már amennyire egy író vagány lehet. És lehet: legalábbis túlnyomórészt. A koncepció szerint Bach Máté kiemelte alanyait az irodalomból, pontosabban abból, amit az ember az irodalomról gondol.

Az ötven portré nagyjából ötven perc alatt futott le, és telt ház várt minden következő képet. Naná, Sirokai Mátyás kenuval evez az erdőben, ősz van, kiszáradt aljnövényzet. Megőrülsz, nem üt. Máskor nem ilyen nagy a megdöbbenés, de akkor meg az hat, hogy előtte sokat döbbentünk, s most nem: Simon Márton és a kandzsi. De azért a sapka árulkodik: a slam poetry hozadéka. Aztán a Pollágh-kompozíció. És jön a kötelező: Kemény István egy széles lépcsőn, talán a Duna-parton, nagy árnyékkal. S végül a legirodalmibb: Juhász Ferenc a könyvei között.

Bach Máté (zöld zakóban) és a segítség: Bajtai András, Nagy Márta és Sirokai Mátyás – Kemény István figyel

Fotó: Kocsis Zoltán

 

Viszont nyilván akad a képek között bőven olyan portré, amelyet sokszor fogunk még látni – néhány már így is napvilágot látott Bach jóvoltából. Ráadásul a koncepciónak ezzel nincs vége. A portrésorozat évről évre bővülni fog, és biztos, hogy lesznek itt még vagány históriák.