A gyerek trendi

Hegyi Zoltán

2012. július 02., hétfő 16:45
A gyerek trendi és kúl. Legalábbis ez szűrhető le két most befejeződött parádés esemény, a soproni VOLT Fesztivál és a labdarúgó-Európa-bajnokság tapasztalataiból. A VOLT VIP-sátrát üzemeltetők megszámlálhatatlan mennyiségű gyönyörű gyereke látványelemként sem volt utolsó, de amerre néztünk, kölykök garmada, nyakban, kocsiban, vagy éppen már bulizva.

A fellépő művészek is boldogan hurcolták csemetéiket, aki meg nem úgy gondolja, hogy az Eb fénypontja a Ramos és a Torres gyerekek felbukkanása volt, annak kőből van a szíve és valószínűleg menthetetlen is.

Három kőkemény biznisz. Vendéglátás, zeneipar, futball.

De a végén azért csak az érzelmek maradnak.

Ez jut eszembe a fesztivál sziámi ikreiről, a főszervezőkről, igazgatókról, házigazdákról, tulajdonosokról, vagy mik is ők VOLTaképpen, a Lobenwein Noreszről és a Fülöp Zoliról. Két soproni srác, emberemlékezet óta barátok és egy sörpadtól elindulva húsz év alatt összehozták Európa kétségtelenül legjobb fesztiválját. Battyognak kifelé a sátorból és fülig ér a szájuk. Joggal. Arra gondolok, hogy ezekből a csávókból sugárzik az egymás iránti szeretet és tisztelet. Az alap pedig ez. Respect, mint a foci-Eb-n.

Mi a csoda a fociban? Amikor Fernando Torrest nem érdekli, hogy gólkirály lehetne, és százszázalékos gólhelyzetben visszapöcköli a lasztit Matának, akivel együtt játszik a Chelsea-ben. Konkrétan rúgat vele egy gólt. Hogy ő is. És aztán nevetnek, boldogan, mint a gyerekek.

Balotelli egy barom. Nagyjából annyira rokonszenves, mint Ibrahimovic. De a végén csak elsírja magát. Mint a gyerekek. Jobban áll neki, mint az összes többi póza együttvéve.

Mike Patton anyazenekarával, a Faith No More-ral zúz a soproni nagyszínpadon. A lábmonitornál van egy képernyő, azon nézi a szeme sarkából a meccset, miközben lebontja a deszkákat. Aztán egyszer csak bemondja: Italia due, Germania zero. Bambini di Sopron.

 

Úgy hat éve Sopronban, a Lővérekben betévedtem az Aranyfácán vendéglőbe. Körömpörköltet rendeltem, jénaiban került elém, kicsontozva, azóta emlegetem. Idén visszatalálunk. Kérdezem az elképesztően jó fej pincérektől, hogy állunk körömfronton, még csak harminckilenc fok van árnyékban és szeretek veszélyesen élni. Sajnálják, de éppen nincs. Viszont a hír hallatán, hogy jött egy bolond a múltból, előkerül a séf úr is, aki tíz éve tolja ugyanott, talán nem véletlenül. A világ legtermészetesebb hangján közli, hogy holnaputánra meglesz. Egy napig fogom főzni – teszi még hozzá. És így történt, ahogy azt a nagy pápa mondta Mel Gibson filmjéről. A végeredmény természetesen frenetikus ismét. A hamarabbi viszontlátás reményében búcsúzunk, hosszasan.

Sopron és a bor. Egy időben a soproni kékfrankos szitokszónak számított. Valami kombinátban berhelték össze a szovjet piacra, és valami olyan savat kerekítettek neki, hogy szétmarta a kilincset. Aztán visszatértek azok, akik értettek is hozzá. Jandléktól Luka Enikőig hosszú lenne most felsorolni az összes csodát, és akkor a húzónevek mögött még ott vannak ugye a „kicsik”. Idei felfedezésem Ganglék mesebeli rozéja. A magyar szociális ivóknak egyébként elég nehezen esett le a műfaj (az nem bor, hö), de most már vidáman tolja boldog-boldogtalan, és ez így van jól. Tisztelet mindenkinek, akinek szerepe volt abban, hogy meglegyen újra a soproni borvidék becsülete.

És ha már tisztelet, bőven kijár az összes „névtelen” hősnek, akik nélkül a művészek és a vendégek vakarhatták volna a fejüket. A fiataloknak a kapunál, hogy nem éreztük magunkat előzetes letartóztatásban a bejutáskor, azoknak, akik negyven fokban melóztak a pultokban, és azoknak, akik hajnali háromkor is gatyába rázták a nagyon durva WC-ket.

 

A végén csattant a korbács, Iggy and the Stooges. Félelmetes, lélegzetelállító produkció. Maga a rock and roll. Eksztázisban lévő kölykök a színpadon (nem úgy, mint a U2-nál, ahol a felhívott szerencsés lány ugyanaz Rotterdamban és Rióban is – tehát stábtag), Iggy a kezekben, a földön és az egekben, senki nem lepődött volna meg, ha felrobban, vagy kilövi magát a világűrbe. Ja, egy hatvanöt éves bácsiról beszélünk. A basszista meg, asszem, sánta. Így megy ez.