Életképek

Hegyi Zoltán

2012. június 21., csütörtök 12:02
Lezárultak a foci-Eb csoportmeccsei, a legmeggyőzőbbek a németek voltak, a legszerencsétlenebbek az írek. Mármint a pályán. A produkcióra néhány óra elteltével már nem is emlékeztünk volna, viszont a szurkolóikra még alighanem sokáig. Még vagy tíz perc volt hátra valamelyik égésükből, amikor vagy húszezren rázendítettek egy balladára.

Énekelni jó. Sokan énekelni még jobb. Tömeggel énekelni csodálatos, hátborzongató, libabőrös érzés, futballpályán is, különösen, ha a verze és a refrén nem merül ki az ellenfél édesanyjának emlegetésében. Az írek nem ugráltak le hidakról elkeseredésükben, nem szaggatták fel a székeket, nem lődöztek pirotechnikai eszközöket a pályára és nem vonultak fel habzó szájjal a nemzeti ünnepükön. Jó, nem az angolokkal játszottak, de akkor is. Emberhang.

Az írek nagy szegénységből vágtak neki a XX. századnak. Most egész jól megvannak. Magyarországon ma a legoptimistább becslések szerint is legalább négymillió nagyon szegény ember él, és ugyanannyian jó úton vannak, hogy hamarosan beérjék őket. Tovább ketyeg a hitelbomba, a haza a végrehajtók eldorádója, és a végrehajtók jó része egész egyszerűen bűnöző. A helyzet az, hogy a bűnöző üldöz, a bűnüldöző pedig nézelődik. Közben ezresével húznak a magyarok Írországba. Hamarosan várost alapíthatnak, mint az írek Bostont annak idején.

 

Fotó: BBC

 

A magyarok többsége egyáltalán nem megy nyaralni, a Balatont sem tudja megfizetni. Szünet nélkül gyötri és betegíti magát tovább. A Balatonnal meg az a helyzet, hogy mire egy négytagú család kifizeti a parkolási díjat és a strandbelépőt, már víziszonya támad. Azt álmodtam, hogy Horvátországban fizetőssé tették a fürdőzést az Adrián. A robbanásra felriadtam. Nehéz lesz így versenyezni, a parkolótársaságok arroganciájától pedig szépen alakul a gyűlölet. Pedig csak Rolls Royce-ra gyűjtenek.

 

 

Mexikóban az egyre durvább szegénységre keresik a választ a G20-ak. Nem fogják megtalálni. Rossz helyen kutakodnak, azt is negyedgőzzel. Ha kimennének az utcára, túl a húszezer katonán és rendőrön, Rióban például hamarosan csinos kis favellákra bukkannának. Brazíliában dübörög a gazdaság, a teljesítménykényszeresek ájult tisztelettel nézegetik a GDP-jüket. Pedig nem azt kéne mérni, hanem a boldogságfaktort, mint Bhutánban.

 

 

Hol a boldogság mostanában? Az orgazmus például egyelőre még ingyen van, csak érteni kell hozzá. Segédeszköz: Kate Taylor: Az igazi orgazmus (Alexandra Kiadó, 2012). Őszinte cucc, semmi képmutatás, lacafaca. Spock dokinak már amúgy is meszeltek, kinyírta az internet, mint a videó a rádiósztárt. Maradt a pornó, ami inkább árt, mint használ az önbecsülésnek, ha a fiatalkorú néző nincs tisztában a vágás technikájával. Persze Kate Taylor könyve sem növeli az önbizalmat minden sorával („Akkor ezt képzeld el : a nők 78%-a maga vallotta be, hogy a szex közbeni orgazmus eléréséhez használni kell a képzeletüket, önkielégítésnél pedig ez az arány 99%!” Lefordítom: a Pityu helyére befigyel az Antonio Banderas), különösen abban a kultúrkörben, ahol minden nő kurva, kivéve anyám és a húgom.

Élni pedig így kell: