Hegyi beszéd

Film, színház, vágóhíd

Hegyi Zoltán, 2017. március 13., hétfő 13:39, frissítve: hétfő 15:42

Talán még soha nem volt ekkora hatással a honi társadalom kultúrával, művészetekkel még foglalkozó elenyésző részére rövid(kisjáték)film, mint a Mindenki című Oscar-díjas magyar alkotás. Pedig nem így kezdődött. Magam például úgy álltam fel a fotelből, hogy semmi különös. Nem azért, mert a mindannyian tátogunk, kvázi kussolunk, de van remény a lázadásra az énektanárnő ellen (ez természetesen csak az egyik olvasata a műnek) metaforának elég gyengécske, hanem mert évente látok vagy ötven-hatvan darabot a műfajból, és akadt, amelyik jobban megérintett. Aztán jött egy-egy kritika a 444-en és az Indexen, belegázolva az ünneplésbe, és a haverjaim egymásnak estek a nagy közösségin. Aminek kifejezetten örültem, mert végre nem a mindent megmérgező politikával foglalkoztak, hanem kultúrával, bár az Orbán-fóbia azért csak beköszönt itt-ott. Részemről a semmi különös mellett azért majd szétvetett az öröm. Mert tehetséges, fiatal honfitársaim óriási sikert arattak, és a mások sikereinek örülni tudás gyönyörű képessége jelentős lépcsőfok az egyedfejlődés rögös útján. Mert ők most majd figyelmet kapnak, pénzt és lehetőséget nagyjátékfilmre, amelyért majd újra izgulhatunk. Mert akkor is boldogok vagyunk, ha a Dzsudzsi második szabadrúgása is megpattanva landol a nagyarcú portugálok kapujában, nem? Na ugye. És mert a Duna tévénél valakinek végre leesett a tantusz, hogy a kisjátékfilm tipikus tévés és huszonegyedik századi műfaj. Is. Leírtam ezerszer, mindennap tolni kéne őket a közszolgálati csatornákon (nem hajnali háromkor elvétve, hanem pontosan így) és a mozikban, a „nagyfilm” előtt. Talán majd most.

Nem sokkal később felkocsiztam a megyeszékhelyre, hogy megnézzem Enyedi Ildikó Testről és lélekről című, Aranymedve díjas filmjét. A túra a falunktól oda-vissza egy százas kilométerben, van időm azon gondolkodni, hogy maci ide, maci oda, vajon hányan vállalják még ezt egy magyar filmért, meg azon, hogy a szomszédos Kővágóörsön még a hatvanas években is működött mozi. A veszprémi helyszín persze már nem mozi, hanem pláza. A pénztár előtt kisebb sor, éledezik a remény, aztán meg halványul, mert amikor látom a kezekben a lóitató vödörnyi kólát és pattogatott kukoricát, már sejtem, hogy nem ugyanabba a terembe megyünk majd. A többiben kivétel nélkül valami amerikai trasht vetítenek, mindegyikhez világító hirdetés dukál, egyedül a Testről és lélekrőlhöz nem. A jegyár viszont ugyanannyi, 1530 forint. Na, ez így nem fog menni, gondolom ekkor, és már látom is az eredményt. Hatan ülünk egy kis teremben az országos bemutató napján a berlini fődíjas filmen. Ez katasztrófa. A hangulat (igen, egy moziélményhez hozzátartozik a sok néző, a közös nevetés, meghatódás, esetleg katarzis) nagyjából olyan, mint egy MTK–Gyirmót hétközin. Közben a vásznon a vágóhíd mint metafora működik, de csak úgy mellékesen. Az van igazából, hogy Enyedi Ildikó készített egy gyönyörű, csodálatos, metafizikus szerelmes filmet szarvasokról, emberekről és egyéb állatfajtákról. Látszólag egyszerűen és hétköznapian, mégis az örökkévalóságnak dolgozva. Hazafelé a vaksötét dunántúli tájban elmerengek még azon, hogy mi mindennek is köszönhetjük a magyar film újabb fényes korszakát, holott semmi közös filmnyelv, mint mondjuk a román új hullám esetében, és hogy micsoda színésznőink vannak nekünk mindig, most például Borbély Alexandra a különlegesen szép és ezerrezdülésű arcával, amely Bergman és Nykvist plánjait is bőven kibírta volna, amikor átballag előttem egy szarvascsapat. Mi más. A létezés néha szinte elviselhetetlen gyönyörűsége nüanszokon múlik. Például hogy befigyel-e a szélvédőn egy csinos kis ünő, vagy csak nézegetjük egymást.

Visszazökkenni a dokumentarista ihletettségű valóságba könnyű, szia, Kundera. Egy vármegyével odébb (legalábbis jelen állás szerint) úgy tűnik, hogy ezentúl nem Jordán Tamás lesz a szombathelyi színház igazgatója. Miért is lenne? Elvégre óriási színész, kitűnő direktor, a társulat és a közönség szereti, a színházat ő gründolta a semmiből. Majd a műértő képviselő-testület eldönti. Törőcsik Mari meg ne ugráljon. Szégyen.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 03. 11.

hirdetés
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása