Más uniós országok is követhetik Nagy-Britanniát

Sárközi Mátyás a hajdan birkaszagú Angliáról, a csuhába öltöztetett szerkesztőről és az Örömvárosról

Lázár Fruzsina

2017. március 19., vasárnap 10:42, frissítve: vasárnap 17:02

Sárközi Márta annak idején hetente kétszer látta vendégül a kor irodalmárait, az urbánusoknak franciás falatokat, a népieknek székelykáposztát főzött. Fia, Sárközi Mátyás is próbál „középutas” lenni, de édesanyjának azt a tanítását sem felejti el, hogy az ember mindig őrizze meg a becsületét, és soha ne tegyen engedményeket. A Londonban élő József Attila-díjas író, szerkesztő, Sárközi Mátyás idén ünnepli nyolcvanadik születésnapját.

Hány napja érkezett Magyarországra?
– Öt.

És hány interjút adott már?
– Ez a tizenegyedik.

Húha, akkor már nagyon unhatja. Hogy marad így ideje az írásra? Úgy tudom, éppen az édesapjáról, Sárközi György költőről ír monográfiát.
– Már befejeztem, a könyvhétre jön ki. Nagyon rég nem jelent meg apámról összefoglaló jellegű mű. A kötetben apámnak sok, eddig a nagyközönség számára ismeretlen művét publikáltam. Leginkább arról írtam, hogy a kispolgári miliőben felnőtt gyermekből hogyan lesz később katolikus költő, a Márciusi Front szervezője, továbbá a népi írók szépirodalmi és társadalompolitikai folyóirata, a Válasz szerkesztője.

Hétéves volt, amikor elveszítette édesapját. Milyen emlékeket őrzött meg róla?
– Életem első éveit szerető családi légkörben töltöttem el. Apám az Athenaeum Könyvkiadó irodalmi igazgatója volt, Budán, a Városmajor mellett, a Nyúl utcában laktunk egy villaépületben, amelyet még a nagyapám, Molnár Ferenc vásárolt magának. Neki az volt a terve, hogy ott fog majd élni az ifjú és nagyon szép Darvas Lilivel, de mivel egyre sötétebb felhők tornyosultak Európa egén, kivándorolt Amerikába. A villát lányának, anyámnak, Molnár, azaz Sárközi Mártának ajándékozta, aki akkoriban házasodott össze Sárközi Györggyel. Apám nevelte a két féltestvéremet, az anyám első házasságából származó, nálam jó pár évvel idősebb bátyámat, Horváth Ádámot, aki később televíziós rendezőként vált ismertté, és a nővéremet, Horváth Esztert, akiből aztán Lukin László felesége és neves zenepedagógus lett. Apám nagyon jó pótapa volt, a testvéreim is szerették, mindig béke és jó kedély uralkodott otthon.

Úgy tudom, a Válasz szerkesztősége is a házukban volt.
– Anyám a visszaemlékezésében megírta, hogy hetente kétszer jelentek meg nálunk az írók – egyszer az urbánusok, egyszer a népiek – szerkesztőségi értekezletre. Amikor az urbánusok jöttek, finom franciás falatokat készített, ha a népiek, gulyást vagy székelykáposztát. Anyám nemcsak jó szakácsnő, hanem okos és szórakoztató ember is volt, mindenki szerette, ő volt a társaság lelke. Így éltünk, amíg el nem jöttek a zord idők.

 
„Az apám 1945 elején, amikor a szovjetek már nagyon közel voltak, végelgyengülésben halt meg. Az özvegyeknek jutott a szomorú feladat, hogy a tömegsírban próbálják megtalálni férjük holttestét. Édesanyám a fogorvosunkkal, Klinger Endrével ment oda, ő azonosította édesapámat a fogai alapján”
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

 – És utána?
– A Nyúl utcai házat a Gestapo foglalta el, mi pedig bekerültünk a Széll Kálmán tér 10.-be, egy zsidók számára kijelölt csillagos házba. Szerencsére a ház az egyik unokabátyám, Balkányi Kálmán tulajdona volt, így viszonylag normális körülmények között élhettünk ott. Ám az apámat nagyon hamar behívták munkaszolgálatra, anyám pedig úgy érezte, ez veszélyes hely, azt mondta, szét kell innen spriccelnünk. A nővérem mélyen hívő katolikusként jó kapcsolatban volt a Slachta Margit vezette Szociális Testvérek Társaságával. A nővérek beöltöztették őt novíciának, mindennap ötven embernek készített reggelit, és azt is megsúgták neki, hogy Gellért atyának ne próbáljon gyónni, mert ő valójában Juhász Vilmos zsidó lexikonszerkesztő, akit csuhába öltöztettek. Apámnak nagyon jó barátja volt Erdei Ferenc – a későbbi kommunista társutas –, aki akkor még derék falukutató volt, és részt vett az apám kezdeményezésére létrejövő, Magyarország felfedezése című sorozat összeállításában. Erdeinek volt egy tanyája Szigetszentmiklóson, oda fogadta be a 14 éves Ádám bátyámat, aki hagymaszedő kisbéresként tűnt el üldözői szeme elől. Engem az a Rózsi vett magához, aki korábban minden szerdán friss tojást, túrót és tejfölt hozott a Nyúl utcai házunkba. Rózsi látta, hogy bajban vagyunk, s felajánlotta, hogy magával visz Balatonkilitire a nagynénjéhez és a nagybátyjához, akik hentesüzletet vezetnek, és azt mondja majd, hogy a törvénytelen fia vagyok. Úgyis van már neki egy. Így aztán a második elemit a balatonkiliti iskolában végeztem el. Egyszer majdnem bajba kerültem. A nagy nyári melegben lementem a Sióhoz megmártózni a vízben, és egyszer csak egy fürdőnadrágos városi úr rám nézett, és azt kérdezte, nem a Sárközi Gyuri kisfia vagyok-e. Én pedig gondolkodás nélkül rávágtam, hogy de igen. Utána három napig nem aludtam, féltem, hogy elvisznek a csendőrök. Szerencsére nem történt semmi. Anyám akkoriban Balatonlellén bujkált Pataki Anna néven, mint budapesti zsidó családtól elbocsátott szobalány. Pataki Anna valójában a Nyúl utcai házmesternénk volt, akit még Molnár Ferenc alkalmazott, ő adta anyámnak a leánykori iratait. Anyám néha titokban gyalog átjött Kilitire, hogy az erdőben találkozhasson velem.

Mi történt az édesapjával?
– Először egy budapesti gyárba került, ahol ládákat készített munkaszolgálatosként, és mivel betegeskedő ember volt, beosztották szanitécnek. Akkoriban még reménykedett benne, hogy hamarosan jobbra fordul a helyzet, de amikor 1944 márciusában a németek elfoglalták Magyarországot, az egész tábort Balfra vezényelték, ahol tankcsapdát kellett ásniuk. Valójában kényszermunkára hajtották őket, hogy pusztuljanak el. Ott volt Szerb Antal, Halász Gábor, az ismert irodalomkritikus és Gertler Viktor filmrendező is, négyük közül az egyedüli, aki túlélte a tábort. Szerb Antal halt meg elsőként, letargiába esett, nem forgatta elég gyorsan a lapátot, s a keretlegények agyonverték. Halász Gábort, aki csak az anyja révén volt zsidó, az apjának egy régi katonatársa, aki a közelben birtokos földművelő ember volt, hazavitte, és megvendégelte egy nagy magyaros ebéddel. A borzasztóan legyengült ember, aki hónapok óta csak vizes dercelevesen élt, szörnyű gyomorgörcsöt kapott visszatérvén a táborba, és meghalt. Az apám 1945 elején, amikor a szovjetek már nagyon közel voltak, végelgyengülésben halt meg. Az özvegyeknek jutott a szomorú feladat, hogy a tömegsírban próbálják megtalálni férjük holttestét. Édesanyám a fogorvosunkkal, Klinger Endrével ment oda, ő azonosította édesapámat a fogai alapján.

Az édesanyja feleségként és családfenntartóként is egyedül maradt. Hogyan folytatódott az élete?
– 1946-ban anyám Illyés Gyulával újraindította a Választ, valamint Fehér Holló néven egy kis könyvkiadót is létrehozott. Olyan kevéssé ismert műveket adott ki, mint Krúdy Gyulának az Őszi versenyek című kisregénye vagy az Ady Endre éjszakái című legendárium. Amikor a kommunisták teljhatalomra kerültek, és államosították a magánvállalatokat, édesanyám igen rossz anyagi helyzetbe jutott. A kormány nem engedte meg, hogy a könyvtárak, a közintézmények továbbra is előfizessenek a Válaszra. A hivatalos pártkritika nem győzte szapulni a Válasz szerzőit, Weörest leszürrealistázták – márpedig ez az irányzat a szocialista irodalom értékrendjével nem fért össze –, Szabó Lőrincet lefasisztázták. Amikor pedig a folyóiratban tanulmány jelent meg arról, hogy a sztahanovista mozgalom károsítja a munkások egészségét, hivatalosan is betiltották a Választ. Anyám ott maradt a hatalmas nyomdaszámlával, úgyhogy kénytelen volt műstoppolást vállalni, molyette férfinadrágokat foltozni. A bátyámat és engem pedig beadott Sztehlo Gábor evangélikus lelkész gyermekvárosába, a Gaudiopolisz, azaz Örömváros nevű intézménybe. Sztehlo dzsentri családból származott, katonatiszti, olykor vitézi titulussal is felruházott rokonai voltak. Eleinte ő bújtatta a zsidó gyerekeket otthonukban. Azt mondta, ha a nyilasok megjelennek, hogy nem rejtegetnek-e zsidókat, mondják azt, hogy én, kérem, vitéz ez meg az vagyok, hogy jut ilyen az eszükbe!? Így a gyerekek 95 százaléka megmenekült, sokaknak azonban a szülei meghaltak. Az árván maradottakat az elmenekült nagyiparosok budai villáiban helyezte el Zugligetben. Ide kerültünk mi is a bátyámmal. Örömvárosban kis köztársaság alakult köztársasági elnökkel és miniszterekkel, a bátyám volt a kultuszminiszter. Ma is tele van Amerika egyetemi tanárokkal, akik egykor gaudiopoliszosak voltak, a leghíresebb Oláh György, a Nobel-díjas kémikus (Oláh György az interjú felvételét követően, március 8-án, nem sokkal 90. születésnapja előtt hunyt el Beverly Hillsben – a szerk.).

A következő meghatározó dátum életében 1956, ekkor hagyta el Magyarországot. Félelemből ment el?
– Írtam ugyan cikket arról, hogy kitört a forradalom, és végre vége a szovjet elnyomásnak, de abból még nem származott volna nagyobb bajom. Azért láttam jobbnak elmenni, mert Király Béla, a nemzetőrség főparancsnoka jó barátja volt az anyámnak, és amikor 1956 novemberében megkapta a hírt, hogy szovjet tankok özönlenek Budapest irányába, mielőtt megcélozta volna a határt, a hajnali órákban meglátogatott bennünket Zugligetben, hogy elbúcsúzzon édesanyámtól. Nekem akkor átadott három levelet, hogy vigyem el azoknak az embereknek, akiket a magyar ellenállás vezetésével bízott meg. Az első levelet egy őrnagynak kellett volna átadnom, el is indultam vele a Rózsadombra, de mire odaértem, a házat már elfoglalták az ávósok és az orosz katonák. Ezt látva gyorsan megfordultam, és az első kanálisba belepottyantottam a levelet. A másik kettő kézbesítésével meg sem próbálkoztam. Ebből még nem lett volna baj, ám a szomszédunk, aki lelkes kommunistaszimpatizáns volt, rögtön bejelentette, hogy fegyveres nemzetőrök jártak nálunk november 4. hajnalán. Amúgy is vonzott a szabadság, s ezek után végképp jobbnak láttam elmenni. Sok rokonunk élt nyugaton, reméltem, hogy segítenek.

Mit gondolt, mennyi időre megy el?
– Azt hittem, hogy néhány év múlva megváltoznak a viszonyok és hazatérhetek. Ám mivel megfogadtam, hogy addig nem lépek magyar földre, amíg az oroszok itt vannak, több mint három évtizedig nem jöttem haza. Londonban elvégeztem egy képzőművészeti főiskolát grafikus szakon, majd a BBC magyar osztályán lettem hírolvasó, hírszerkesztő. Aztán amikor meghirdettek egy szerkesztői állást Münchenben, a Szabad Európa Rádiónál, három évre átköltöztem Németországba.

 
„A britek nem szeretik, ha belebeszélnek a dolgaikba és megmondják nekik, mit hogyan csináljanak”
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

 – Egyszer azt írta, hogy Anglia, a hajdan birkaszagú ország a sok bevándorlónak köszönhetően vált igazán európaivá. Mára azonban megváltozott a helyzet, lassan több a bevándorló, mint az őslakos…
– London túlnépesedett, mégiscsak túlzás, hogy egy városnak tizenvalahány millió lakosa legyen. Anglia az utóbbi évtizedekben nagyon színes lett, a metrón sokszor én vagyok az egyetlen fehér bőrű ember, de éppen ettől érdekes a város. Vannak ugyan rasszisták által kirobbantott incidensek, főleg London szegényebb részén, az East Enden, de a brit rendőrség és a közvélemény olyan erővel lép fel ellenük, hogy egyre kevesebb ilyen eset fordul elő.

Tavaly jelent meg ’34, ’44, ’56 plusz című könyve, amelyben egy frissen Angliába érkező magyar vendégmunkásról is olvashatunk. Az „új kivándorlók” történetét is készül megírni?
– Több év terméséből állt össze a kötet, a novellák fontos dátumok köré csoportosulnak. 1934 után érkeztek Angliába az első, Hitler elől menekülő magyarok, 1944-ben az otthon maradtakat sújtotta a német megszállás, majd 1956-ban, a forradalom bukását követően döntöttek úgy sokan, hogy elhagyják az országot. Ami pedig a „pluszt” illeti: rengeteg új magyar lakója van az országnak, de nem vagyok benne biztos, hogy a most ott dolgozó magyarok a jövőben is mind britek akarnak lenni. Ezek az emberek már nem menekültek, nem emigránsok, inkább vendégmunkásoknak nevezném őket, többségükben fizikai munkát végeznek, nem értelmiségiek. Remélem, valaki megírja majd az ő sorsuk alakulását is. Ez már nem az én feladatom.

A brexit népszavazás óta mi változott?
– Egyelőre nem sok minden. Szerintem Nagy-Britannia a kiválás után is társult viszonyban lesz az Európai Unióval, azok a jogok, amelyek megilletik az uniós országok állampolgárait, Nagy-Britannia állampolgáraira is érvényesek lesznek. A britek nem szeretik, ha belebeszélnek a dolgaikba és megmondják nekik, mit hogyan csináljanak. És a mai viszonyok között szerintem az sem nagy baj, ha egy ország szabadon kereskedhet és nem kötik meg mindenféle uniós szabályok. Az is lehet, hogy erre az unió más tagországai is rájönnek majd és követik Nagy-Britannia példáját.

Említette, hogy annak idején az édesanyja hetente kétszer adott vacsorát, hol a népieknek, hol az urbánusoknak. A világnézeti kérdések tekintetében Sárközi Márta példáját követi?
– Próbálok középutas lenni, de édesanyámnak azt az alaptörvényét minidig szem előtt tartom, hogy az embernek igyekeznie kell megőrizni a becsületét. Anyám ebben keményebb volt, mint én. Soha többé nem bocsátott meg annak, aki becstelenségre vetemedett. Én ebből a szempontból „keresztényibb” vagyok, de nem szorulok rá, hogy érdekből szolgáljak olyan ügyet, amelyet nem tartok becsületesnek. Azért nincsenek olyan körök, amelyek teljesen kizárnának. Tegyük hozzá, nem könnyű a zűrös „magyar tenger” hullámain úgy lavírozni, hogy egyik oldal se mondhassa az emberre, hogy nem maradt hű elveihez.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.03.18.