A C kategóriás biztonsági őr esete a földrajzzal + Videó

Gabay Balázs, 2012. április 29., 07:00
Előfordult, hogy a rendőrségről gyűjtötte be az osztályát a Dumaszínház tagbaszakadt stand-uposa, Rekop György, aki szomorúan konstatálja, hogy ma már inkább az iskola neveli a gyerekeket a szülő helyett. A korábban földrajztanárként dolgozó szerény dumagép egyelőre nem tartja magát humoristának, saját bevallása szerint ugyanis még nem járta végig az utat. A Kispest-fanatikus Rekop azt is elárulta az MNO-nak adott interjúban, miért nem készít felvételt saját fellépéseiről.

Namíbia fővárosa?
– …

– Nincs időkorlát, csak nyugodtan.
– Hú, tényleg nem tudom.

– Windhoek.
– Már az első kérdéssel megfogott. Csapóajtó nyílik, köszönjük György, viszlát. Mondjuk azt azért hozzá kell tennem, hogy ha egy jogásztól megkérdezel egy paragrafust, nem biztos, hogy egyből rávágja a megoldást. Egyébként amikor megkapom a kérdést, hogy hol is van az a bizonyos totálisan eldugott magyar település, akkor a válaszom mindig a Google Maps!

A lomtalanítás népünnepély

– Mi vonzotta a földrajz felé?
– A gimi végén el kellett dönteni, hol akarok továbbtanulni, és erőteljesen a rendőrtisztin gondolkodtam. Azonban nem volt kimagasló a tanulmányi eredményem, de az igazi probléma talán nem is ez volt. Ide az első körben az ismerősök gyermekei kerültek be, akik annyian voltak, hogy a végén már csak a kitűnő tanulóknak volt esélye a pár helyre. Én meg nem voltam az. Földrajzból viszont végig ötös voltam, szóval jelentkeztem geográfusnak. Ahhoz nem volt elég a pontszámom, a földrajztanárihoz viszont igen. Azt terveztem, hogy harmadikban átjelentkezem, de végül nem került rá sor. Megembereltem magam, és elvégeztem a tanárit.

– Na és a cézium hányadik elem a periódusos rendszerben?
– Hú, ezt most miért tőlem kérdezi?

– Úgy tudom, kémia szakon is abszolvált.
– Ez valahol egyszer megjelent a sajtóban, de nem igaz. Az első munkahelyemre földrajztanárnak jelentkeztem, de utóbb egyrészt kiderült, hogy földrajz-kémia szakost kerestek, másrészt hogy nem sima általános iskoláról van szó, hanem egy gyermekotthonról. Szóval inkább smasszert kerestek, mint pedagógust. A felvételin az igazgató kérdezte, hogy megy a kémia, én meg poénból mondtam, hogy a H2SO4 a sósav. Onnantól kémiát is tanítottam, de a feladatom inkább a srácok bent tartására korlátozódott.

– Erzsébeten élt, lakott Kispesten, tanult Kőbányán. Szándékos, hogy minden kerület, melyhez köti, valami X-szel kezdődik?
– Nem csak X-ek vannak. Angyalföldön születtem, abban van X. Erzsébeten nőttem fel, abban is van, de egy jelentéktelen pár évet töltöttem Óbudán is, amiben viszont nincs. Lehet, hogy ezért is nem szerettem ott lakni. Persze a viccet félretéve, menthetetlenül dél-pestiek vagyunk, így nem is volt kérdés, hogy csak a XX. kerületben tudunk gyökeret ereszteni. Jelenleg Kispesten lakom, amit nagyon szeretek, főleg azért, mert a nagyapám itt született, és a mai napig az van beírva az igazolványába, hogy született: Kispest. A település ugyanis 1943-ban még nem volt Budapest része. De a szívem örökre a XX. kerületé, messzeringó gyermekkorom világa.

„Vissza tudtam úgy oltani a gyermeket, hogy negyven percig csendben üljön”
„Vissza tudtam úgy oltani a gyermeket, hogy negyven percig csendben üljön”


– És a Kispest?
– Hát, igen, fociban nem létezik más, csak a Kispest!

– Volt már Svédországban?
– Még nem.

– Csak azért kérdezem, mert most csomagolt ki egy adag snüszt.
– Sokáig birkóztam, és Magyarországon a birkózók kezdték el ennek a dohányterméknek a komoly fogyasztását. Két éve leszoktam a cigiről, és visszaszoktam a snüszre. Már nem dohányzom, ellenben felszedtem cirka 23 kilót.

– Hol birkózott?
– A Spartacusban kezdtem Kőbányán. Igen, itt is egy X… Szerencsére elég tehetséges kis kölyöknek bizonyultam, úgyhogy átvett a BVSC, ahol olyan klasszisok edződtek, mint Virág Lajos, Simita Zsolt, Füredy Levente, Kiss Balázs vagy éppen Bárdosi Sándor. Akkor az ország legjobb klubja volt, de sajnos nagyon messze volt az edzés, és nem is vettek teljesen komolyan, úgyhogy átigazolhattam volna a Ferencvárosba az olimpiai bajnok Sike Andráshoz. A BVSC-nek elég sok pontot hoztam, hiszen a nemzetközi és a hazai tornákon is szinte mindig dobogón végeztem, ezért viszont a klub komoly pénzt várt volna a Fraditól. Ők érthető okokból nem fizettek ennyit, így a pályafutásom itt megtört. Ugyanis ahhoz, hogy szabadon igazolható lehessek, egy évet ki kellett hagynom. Kihagytam, majd amikor visszatértem, azok is laposra vertek, akiket korábban én intéztem el fél kézzel. Itt lényegében véget is ért a komolyabb karrier.

– A birkózószőnyeget ezután naplóra cserélte. Hogyan történt ez a pálfordulás?
– Az egyetemen a szigorlatok előtt alig győztem bizonygatni a tanároknak, hogy nem akarok pedagógus lenni, csak írják már alá az indexemet. Kellemes meglepetésként ért viszont Kéri András tanár úr mondata, aki egyszer azt mondta: gondolkodjak el, nem akarok-e mégis tanítani. A gyerekek ugyanis tényleg szerettek a tanítási gyakorlat alatt, fiatalosan tudtam kezelni a helyzetet, és le tudtam kötni őket.

– Nem könnyű ez manapság.
– Nem bizony. Egyébként ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy hozni kellene egy olyan törvényt, ami kimondja: ha valaki 1995 előtt szerezte meg a tanári képesítést, vizsgázzon le újra. Azóta ugyanis hatalmas változás történt a szakmódszertanban, az oktatók iszonyatosan nehezen tudnak lépést tartani a korral. Emellett viszont azt is ki kell mondani, a tanári fizetésből nem lehet megélni. Havi 90 ezer forintból négyszer megtankolom a kocsit, és nullán vagyok. Ez nem motivál senkit.

---- Volt egy elborult korszakom ----

– Előfordult olyan gaztett a sulikban, ahol tanított, hogy a sarokba térdeltette volna a rizsszemekre a diákokat?
– Persze, nem is egyszer. Főleg, amikor a gyermekotthonban tanítottam. Volt, hogy a rendőrségre jártam begyűjteni az osztályomat. Az általános iskolában is akadtak azért olyan helyzetek, amelyek a mi időnkben elképzelhetetlenek lettek volna. Emlékszem, amikor hazamentem, és panaszkodtam, hogy a tesitanár kiosztott egy akkora kokit, hogy „beszakadt a fejem”, a fater nem szót egy szólt sem, csak jól fenékbe billentett, majd hozzátette: ha ezt tette, biztos meg is érdemelted. Ma meg az van, hogy bemegy a szülő, és jól megveri a tanárt, ha kapott a gyerek. Persze nem kell verni a gyerekeket, azonban úgy gondolom, az a napi statisztikailag kimutatott négy perc, amit manapság a szülők átlagban a gyermekükre fordítanak, nem biztosít megfelelő jól neveltséget. Ma az iskola neveli a gyereket, és nem a szülő. Ismerem a mai magyar fiatalságot, és túl sok biztatót nem tudok mondani.

– Mi volt a legszigorúbb büntetés, amit valaha kiszabott?
– Általában tudtam kezelni a konfliktusokat, még ha nem is a tankönyvben előírt módszereket alkalmaztam. Ha jött egy beszólás, én sem csináltam be, hiszen nekem is van egy-két jó szövegem. Normálisan vissza tudtam úgy oltani a gyermeket, hogy negyven percig csendben üljön. Meg azért próbáltam némi humort, érdekességet csempészni az órákba.

– Stand-upolt a gyerekeknek?
– Nem, azt azért nem. A tananyagot el lehet mondani a tankönyvből, száraz stílusban, és úgy, hogy a gyerekek is élvezzék. Mindent be lehet úgy csomagolni, hogy fogyaszthatóvá váljon. És akkor, ha megkérdezem tőle, hogy mi Namíbia fővárosa, akkor majd az villan be neki, hogy mi is volt a tanárnak az a poénja? Ja, igen, és már mondja is a megoldást. Mindent egybevetve magamat nem tartom jó pedagógusnak, és minden tiszteletem azoké, akik elhivatottan képesek dolgozni 90 ezerért.

– Ezek szerint a stand-up önnek valahol egyfajta megváltásként jött?
– Az egyetem alatt megpróbáltam úgy elütni az időt, hogy jól érezzem magam, ez néha túl jól sikerült. Mindig is bohóckodtam, de azért próbáltam úgy intézni a dolgot, hogy amikor beszóltam, akkor a tanár és a diákok is nevessenek. A haveri társaságokban is állandóan sztorizgattam, Janikó Peti barátom a Határ úti Filléres sörözőben pedig egyszer felvetette, nem röhögne-e más is azon, amin ő. Akkor már ment a Showder Klub, én meg azt mondtam, ezt én is tudnám csinálni. Aztán elmentem a dumaszínházas tehetségkutatóra, és a negyedik est után Litkai Gergely mondta, hogy akkor bevenne a brigádba. Engem ez egészen meghökkentett, mert nem a kereset miatt mentem oda, hanem a magam örömére, és hogy másokat megnevettessek. Pislogtam is, mint hal a szatyorban, amikor Gergő hívott.

– Ez 2009 márciusában volt, ön pedig novembertől kezdett el tanítani. Nem a pénz miatt kérdezem, de miért volt szükség másik munkahelyre?
– Ha csak a keresetet nézem, nem kellett volna elmennem tanárnak, persze senki ne higgye, hogy dúskálunk a pénzben. Több lábon kell állni. A másik pedig, hogy szerintem egy humorista, ha a fellépések között csak otthon ül, nem érik új ingerek, amiből később poént tudna gyártani. Persze, félre ne értsen, erre is van ellenpélda.

– Nemrég a Harmadik félidő című gólösszefoglaló műsorban is szerepelt. Hogy került oda?
– Olyan dumaszínházasokat hívtak meg a műsorba, akik aktívan rajonganak a magyar futballért. Ide tartozik a Diósgyőr-szurkoló Aranyosi Peti, a pécsi Tóth Edu, és jómagam kispestiként.

– Csak a Kispest?
– Csak a Kispest! A magyar válogatottat is rengeteg helyre elkísértem már San Marinótól Poznanig. Azt viszont képtelen vagyok megemészteni, hogy magyar emberek hogyan tudnak összeverekedni a BL-döntő alatt Chelsea- és Manchester-mezbe bújva. Eléggé ki vagyunk éhezve a futballsikerre. Egyébként én ugyan nagy Lazio-fanatikus vagyok, de egy-egy győzelmük után soha nem tudnám azt mondani, hogy nyertünk. Ők nyertek.

– A gyúrással hogy áll?
– A testalkatomat ismerve ezt költői kérdéskének tekintem.

– Lejár a terembe, nem?
– Persze, de az elmúlt egy hónapban csak a kardióra mentem rá.

– Hogyhogy?
– Azért, mert az utóbbi időben felszedtem vagy 25 kilót. Már úgy nézek ki, mint egy C kategóriás biztonsági őr.

– Mennyivel nyom fekve?
– Volt egy nagyon elborult korszakom, akkor aláfeküdtem a 210 kilónak.

– Atyavilág, azzal szériázott?
– Dehogy! Egyszer kinyomtam. 170-180 kilóval szériáztam korábban.

– Milyen párbeszédek fültanúja lehet az ember az edzőteremben?
– Nem olvasta a Facebook-profilomat?

– Dehogynem, azért kérdezem.
– Most nem volt időm sokat frissíteni az ottani rovatomat, de amint tudom, megteszem. A teremben mindig bebizonyosodik, hogy az emberi hülyeségnek nincsenek határai. Nem mintha máshol nem így lenne, és persze a konditerembe sem csak a sötét hülyék járnak.

– Mennyit foglalkozik a stand-uppal? Beszélgettem olyan dumaszínházassal, aki napi két oldal írást tart üdvösnek.
– Mindenkinél más a mérce. Szerintem írhat bármennyit az ember, a legjobb poénok a színpadon születnek improvizáció közben. Sok olyan visszajelzést kaptam, melyben az illető azt taglalja, hogy azért kedvel engem, mert spontánnak tűnök. Pontosan ezért nem szoktam rögzíteni a fellépéseimet, mert én ilyen vagyok, és ezt szeretném is megőrizni. Aranyosi Petit és Badár Sanyit is ezért tartom példaképeimnek. Ha feleannyira leszek jó, mint ők, az már haladás.

– Meddig lehet űzni a stand-upot? Kifogyhat valamikor a poéntár?
– Elvileg kifogyhatatlan, a kérdés inkább az, hogy az ember időtálló-e. A megújulás nemcsak az anyagokra kell, hogy vonatkozzon, de az emberre is. Ennek nehézsége miatt sem nevezem még magam humoristának. A humorista ugyanis egyszerre bohóc, dumagép, pszichológus, pedagógus és színész. Sokan vannak, akik humoristának tartják magukat, de nem azok. Ez egy nagyon hosszú folyamat, és nem is mindenkinek sikerül. Én még nem jártam végig az utat, de erre hajtok.

Tornasor
A szabadidősportok kedvelőinek rovata: tippek és trükkök a futópályáról, a konditeremből és a jógamatracról.
Legolvasottabb
Legfrissebb
  1. 1
  2. 2
  3. 3
  4. 4
  5. 5
  6. 6
  7. 7
  8. 8
  9. 9
  10. 10
  11. 11
  12. 12
  13. 13
  14. 14
  15. 15
  16. 16
  17. 17
  18. 18
  19. 19
  20. 20
  21. 21
  22. 22
  23. 23
  24. 24
  25. 25
  26. 26
  27. 27
  28. 28
  29. 29
  30. 30
  31. 31
  32. 32
  33. 33
  34. 34
  35. 35
  36. 36
  37. 37
  38. 38
  39. 39
  40. 40
  41. 41
  42. 42
  43. 43
  44. 44
  45. 45
  46. 46
  47. 47
  48. 48
  49. 49
  50. 50
hirdetés