Gabay Balázs
Gabay Balázs


– Előfordult olyan gaztett a sulikban, ahol tanított, hogy a sarokba térdeltette volna a rizsszemekre a diákokat?
– Persze, nem is egyszer. Főleg, amikor a gyermekotthonban tanítottam. Volt, hogy a rendőrségre jártam begyűjteni az osztályomat. Az általános iskolában is akadtak azért olyan helyzetek, amelyek a mi időnkben elképzelhetetlenek lettek volna. Emlékszem, amikor hazamentem, és panaszkodtam, hogy a tesitanár kiosztott egy akkora kokit, hogy „beszakadt a fejem”, a fater nem szót egy szólt sem, csak jól fenékbe billentett, majd hozzátette: ha ezt tette, biztos meg is érdemelted. Ma meg az van, hogy bemegy a szülő, és jól megveri a tanárt, ha kapott a gyerek. Persze nem kell verni a gyerekeket, azonban úgy gondolom, az a napi statisztikailag kimutatott négy perc, amit manapság a szülők átlagban a gyermekükre fordítanak, nem biztosít megfelelő jól neveltséget. Ma az iskola neveli a gyereket, és nem a szülő. Ismerem a mai magyar fiatalságot, és túl sok biztatót nem tudok mondani.

– Mi volt a legszigorúbb büntetés, amit valaha kiszabott?
– Általában tudtam kezelni a konfliktusokat, még ha nem is a tankönyvben előírt módszereket alkalmaztam. Ha jött egy beszólás, én sem csináltam be, hiszen nekem is van egy-két jó szövegem. Normálisan vissza tudtam úgy oltani a gyermeket, hogy negyven percig csendben üljön. Meg azért próbáltam némi humort, érdekességet csempészni az órákba.

– Stand-upolt a gyerekeknek?
– Nem, azt azért nem. A tananyagot el lehet mondani a tankönyvből, száraz stílusban, és úgy, hogy a gyerekek is élvezzék. Mindent be lehet úgy csomagolni, hogy fogyaszthatóvá váljon. És akkor, ha megkérdezem tőle, hogy mi Namíbia fővárosa, akkor majd az villan be neki, hogy mi is volt a tanárnak az a poénja? Ja, igen, és már mondja is a megoldást. Mindent egybevetve magamat nem tartom jó pedagógusnak, és minden tiszteletem azoké, akik elhivatottan képesek dolgozni 90 ezerért.

– Ezek szerint a stand-up önnek valahol egyfajta megváltásként jött?
– Az egyetem alatt megpróbáltam úgy elütni az időt, hogy jól érezzem magam, ez néha túl jól sikerült. Mindig is bohóckodtam, de azért próbáltam úgy intézni a dolgot, hogy amikor beszóltam, akkor a tanár és a diákok is nevessenek. A haveri társaságokban is állandóan sztorizgattam, Janikó Peti barátom a Határ úti Filléres sörözőben pedig egyszer felvetette, nem röhögne-e más is azon, amin ő. Akkor már ment a Showder Klub, én meg azt mondtam, ezt én is tudnám csinálni. Aztán elmentem a dumaszínházas tehetségkutatóra, és a negyedik est után Litkai Gergely mondta, hogy akkor bevenne a brigádba. Engem ez egészen meghökkentett, mert nem a kereset miatt mentem oda, hanem a magam örömére, és hogy másokat megnevettessek. Pislogtam is, mint hal a szatyorban, amikor Gergő hívott.

– Ez 2009 márciusában volt, ön pedig novembertől kezdett el tanítani. Nem a pénz miatt kérdezem, de miért volt szükség másik munkahelyre?
– Ha csak a keresetet nézem, nem kellett volna elmennem tanárnak, persze senki ne higgye, hogy dúskálunk a pénzben. Több lábon kell állni. A másik pedig, hogy szerintem egy humorista, ha a fellépések között csak otthon ül, nem érik új ingerek, amiből később poént tudna gyártani. Persze, félre ne értsen, erre is van ellenpélda.

– Nemrég a Harmadik félidő című gólösszefoglaló műsorban is szerepelt. Hogy került oda?
– Olyan dumaszínházasokat hívtak meg a műsorba, akik aktívan rajonganak a magyar futballért. Ide tartozik a Diósgyőr-szurkoló Aranyosi Peti, a pécsi Tóth Edu, és jómagam kispestiként.

– Csak a Kispest?
– Csak a Kispest! A magyar válogatottat is rengeteg helyre elkísértem már San Marinótól Poznanig. Azt viszont képtelen vagyok megemészteni, hogy magyar emberek hogyan tudnak összeverekedni a BL-döntő alatt Chelsea- és Manchester-mezbe bújva. Eléggé ki vagyunk éhezve a futballsikerre. Egyébként én ugyan nagy Lazio-fanatikus vagyok, de egy-egy győzelmük után soha nem tudnám azt mondani, hogy nyertünk. Ők nyertek.

– A gyúrással hogy áll?
– A testalkatomat ismerve ezt költői kérdéskének tekintem.

– Lejár a terembe, nem?
– Persze, de az elmúlt egy hónapban csak a kardióra mentem rá.

– Hogyhogy?
– Azért, mert az utóbbi időben felszedtem vagy 25 kilót. Már úgy nézek ki, mint egy C kategóriás biztonsági őr.

– Mennyivel nyom fekve?
– Volt egy nagyon elborult korszakom, akkor aláfeküdtem a 210 kilónak.

– Atyavilág, azzal szériázott?
– Dehogy! Egyszer kinyomtam. 170-180 kilóval szériáztam korábban.

– Milyen párbeszédek fültanúja lehet az ember az edzőteremben?
– Nem olvasta a Facebook-profilomat?

– Dehogynem, azért kérdezem.
– Most nem volt időm sokat frissíteni az ottani rovatomat, de amint tudom, megteszem. A teremben mindig bebizonyosodik, hogy az emberi hülyeségnek nincsenek határai. Nem mintha máshol nem így lenne, és persze a konditerembe sem csak a sötét hülyék járnak.

– Mennyit foglalkozik a stand-uppal? Beszélgettem olyan dumaszínházassal, aki napi két oldal írást tart üdvösnek.
– Mindenkinél más a mérce. Szerintem írhat bármennyit az ember, a legjobb poénok a színpadon születnek improvizáció közben. Sok olyan visszajelzést kaptam, melyben az illető azt taglalja, hogy azért kedvel engem, mert spontánnak tűnök. Pontosan ezért nem szoktam rögzíteni a fellépéseimet, mert én ilyen vagyok, és ezt szeretném is megőrizni. Aranyosi Petit és Badár Sanyit is ezért tartom példaképeimnek. Ha feleannyira leszek jó, mint ők, az már haladás.

– Meddig lehet űzni a stand-upot? Kifogyhat valamikor a poéntár?
– Elvileg kifogyhatatlan, a kérdés inkább az, hogy az ember időtálló-e. A megújulás nemcsak az anyagokra kell, hogy vonatkozzon, de az emberre is. Ennek nehézsége miatt sem nevezem még magam humoristának. A humorista ugyanis egyszerre bohóc, dumagép, pszichológus, pedagógus és színész. Sokan vannak, akik humoristának tartják magukat, de nem azok. Ez egy nagyon hosszú folyamat, és nem is mindenkinek sikerül. Én még nem jártam végig az utat, de erre hajtok.