– Mennyiben érdekli az észteket az, hogy Magyarországon hány nőt erőszakoltak meg a dicsőséges Vörös Hadsereg katonái 1944–45-ben?
– Bízom benne, hogy nagyon is érdekli őket, hiszen valamiért az ottani kutatások e téren ma még gyerekcipőben járnak. Tallinnak is megvan a maga Terror Háza, ott A Megszállások Múzeumának hívják. Ez a múzeum a német és szovjet megszállás témakörére fókuszál. A Magyar Kulturális Intézet szervezésében fogok itt előadni.

Pető Andrea történész, a Közép-Európai Egyetem professzora
Pető Andrea történész, a Közép-Európai Egyetem professzora

 

– Pedig gondolom, nekik is vannak e téren történelmi tapasztalataik, tekintettel a balti államok szovjet annektálására.
– A szovjet és német annektálásra – tegyük hozzá, hiszen hol az egyik, hol a másik birodalom szállta meg őket. A megszálló katonák által a civil lakosságon elkövetett erőszakos megnyilvánulások természetrajzában számottevőek a különbségek, ahogy a balti népeknek a megszállókhoz való viszonyulását illetően is változatos a kép. Viszonylag kevés szó esik például olyan kínos kérdésekről, hogy a Baltikum lakossága milyen mértékben kollaborált a nácikkal a zsidók deportálásában, miután 1939-ben, a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében a Harmadik Birodalom fennhatósága alá kerültek. Szívesebben beszélnek arról, hogy mi történt akkor, amikor Sztálin hadserege a náci Németország visszaszorítása kapcsán 1944–45-ben „felszabadította” őket. Az ottani történettudomány (is) elsősorban a politikatörténetre fókuszál, így az én szakterületem, a társadalmi nemek története, a társadalmi történet kutatása új megközelítést jelent a számukra. Alapvetően tabutéma a nők elleni háborús erőszak.

– Azért tabu, mert a szexről még a hatvanas években lezajlott „szexuális forradalom” után sem illő fennhangon beszélni?
– A második hullám feminizmusának nyelve távolról sem elfogadott sem Magyarországon, sem Észtországban, bár ott a skandináv hatásra előrébb járnak. De hogy a feminizmus valóban átalakította volna a tudományt, arról még nem beszélhetünk. Tévedés azt hinni, hogy a katonák által véghezvitt nemi erőszak szexuális indíttatású cselekmény volna. Arról van szó, hogy a győztes a diadalát a legyőzött fél asszonyának megerőszakolása révén még teljesebbé kívánja tenni. Az erőszakoló úgy érzi, a nők, asszonyok a legyőzött férfiak tulajdonai, tehát meggyalázásukkal a „tulajdonosokat” győzik le újra és újra. Egy nemi erőszak során nem Szergej erőszakolja meg személy szerint Erzsikét, hanem Szergej az ellenséges katona tulajdonát, annak partnerét. A háború után hazatérő férfiak, akiknek az asszonyait megerőszakolták, érthetően igyekeztek hallgatni róla.

– Még jó! Ugyan melyik férfi hirdetné, hogy a feleségemet megerőszakolták, amíg a fronton voltam? És az áldozatok is hallgattak...
– Mert a nők is szégyenként élik meg, és maga a közösség is akaratlanul megbélyegzi őket. A megerőszakolt nő „értéke” csökken a szűkebb közösségben. De lássuk be, nincs is olyan szókincs, nem létezik az a narratív eszköztár, amellyel erről egyáltalán lehetne beszélni. Gondoljuk el: már az „erőszak” szó is sok mindent jelenthet, még a „nemi” előtaggal együtt is. Legfeljebb körülírni, sugalmazni lehet, mi történt. A tartalmát a meglevő eszköztárral, gyakran irodalmi fordulatokkal lehet elmondani. Ezt tapasztaltam a megerőszakolt nőkkel készült interjúim során is.

– Vannak megbízható írott források arról, hogy hány nőt erőszakoltak meg Magyarországon a háború idején?
– Egyetlen olyan írott dokumentum van, ami alapján általános számokat mondhatunk: a nemi betegségekről felvett orvosi jegyzőkönyvek. Egy ausztriai kutatás révén tudjuk, hogy a megerőszakoltak mintegy 30 százaléka kapta meg a nemi betegséget. A praktikusan 1945. január–februárban felvett kórlapok alapján tudjuk becsülni az érintettek számát. A számot azért is nehéz meghatározni, mert ugyan mennyinek számoljuk el, ha egy nőt egy férfi több alkalommal, vagy több férfi egymás után erőszakolt meg? Ez felvet etikai kérdéseket is: a kutatás vajon nem ismétli-e meg az erőszakot?

– A nem kívánt terhességek mutatószámai nem jelentenek támpontot?
– Magyarországon 1945. februárjában teszik bizottság által jóváhagyottan és ingyenesen elvégezhetővé az abortuszt, mivel elképesztő mennyiségű nő jelentkezik a nőgyógyászánál nemi erőszak következtében létrejött terhesség ügyében. Arra viszont nincsenek adatok, hogy a terhességük megszakítását kezdeményező nők közül ténylegesen mennyit erőszakoltak meg, és mennyien csak nyilatkoztak erről, de valójában szerelmi viszony eredményeként lettek állapotosak.

– Ezt tényleg csak az égiek tudnák megmondani, mint ahogy az sem tudható, hányan szülték meg végül a szovjet katonák által nemzett gyermeküket.
– Német területen a háború után létrehoztak az erőszak révén nemzett gyerekek számára egy úgynevezett „orosz házat”, ahová adoptáltatni lehetett őket. Magyarországon ilyen intézmény nem volt, viszont született olyan rendelet, hogy ha a katonai szolgálatból vagy hadifogságból hazatért férj otthon talált egy mástól fogant gyereket, akkor azt három napon belül kötelezően adoptáltathatta. Az ilyen gyerekek árvaházba kerültek. Ez kimondatlanul a háborús körülmények között létrejött kényszerű matriarchátus ellenében a patriarchális viszonyok helyreállítását szolgálta. Kizárólag a férfi joga volt eldönteni, mi legyen a gyerekkel.  

– Mindvégig a szovjet katonák által tömegesen elkövetett nemi erőszakról beszélünk. A megszálló német hadseregre ugyanez nem volt jellemző?
– Egészen eltérő a két megszállás! A német katonáknak, akár a Balkánra, a Baltikumra, akár Norvégiára vagy Franciaországra nézünk, az volt az imázsuk, hogy tiszták és fegyelmezettek, akik nem erőszakolnak. Ellenben deportálnak. Ez nemcsak kulturális sajátosságokból fakad, hanem a katonai hagyományokból is. A német katonák számára szerveztek bordélyházakat. Ha egy német katona szabadságra ment, kapott bordélyjegyet, amit a hadsereg által leszerződött intézményekben lehetett felhasználni.

– Vitték magukkal a lányokat hazulról, vagy a „helyi erőkre” támaszkodtak?
– A helyiekre, sokszor már meglévő bordélyházakra. Gondoljunk csak arra a gyakorlatra, hogy a keleti frontról gyakran nem haza, hanem a megszállt Franciaországba küldték „pihentetni” a csapatokat. Párizsba jutalomból küldték az arra legérdemesebbeket, miközben közismert, hogy a francia borok és pezsgők első számú felvásárlója is a Wehrmacht volt. Az én kutatásaim azonban nem erre, hanem elsősorban a koncentrációs táborokban működtetett bordélyokra vonatkoznak.

 

Tragédia, sokk. A nemi betegségek megmaradt pontos nyilvántartása alapján megbecsülhetjük a nemi erőszak esetek hozzávetőleges számát. A Bécshez közeli melki kerületben élő összes nő vizsgálata alapján a Vörös Hadsereg átvonulását követően bejegyzett nemi betegek az összes megerőszakolt nő 30 százalékát jelentették. A helyi mikrofelmérések szerint a 14–60 év közötti női korosztályok 5–6 százalékát erőszakolták meg szovjet katonák. Ennek fényében az az elterjedt vélekedés, hogy Budapesten a lakosság 10 százalékát megerőszakolták volna, Pető Andrea szerint túlzottnak tűnik.

Osztrák kutatások szerint nemi erőszak tekintetében az volt meghatározó, hogy a települést mennyire súlyos harcok után foglalták el. A nemi erőszak arányában ez magasabb, akár 40 százalékos eltérést is előidézhetett. Ha harc és feszültség nélküli bevonulásra került sor, akkor a női lakosság 6 százaléka került szexuális kapcsolatba a felszabadítókkal. A vidéki, gyéren lakott, vagy rejtőzködésre alkalmas hegyes területen ez az arány kisebb lehetett.

A heteroszexuális kapcsolat európai mítoszai: lojalitás, hűség, szerelem, biztonság, fejlődés. Bármilyen magyarázó elvet használunk is a II. világháborúban a Vörös Hadsereg katonái által elkövetett nemi erőszakra, a női hallgatás ennek a rendszernek beépített eleme, mutatott rá Erika M. Hoerning. A nőknek nem szabad elmesélniük a partnerüknek, hogy mi történt velük, mert azzal az erőszakot elkövető szándékainak megfelelően tovább erősítik a szégyent. A lojalitás a saját férfiuralmú társadalomhoz fontosabb volt, mint a személyes élmény pszichológiai feldolgozása.

Mindenképpen meg kell említeni, hogy a nemi erőszak által előidézett lelki trauma roncsoló hatással bírt nemcsak az erőszakot elszenvedőkre, hanem a családtagokra is. Az erőszak ténye generációkon keresztül képes végighúzni a család belső életén.