Cigány–magyar együttélés: hogyan tovább?

Lippai Roland, 2011. november 20., 18:45, frissítve: 18:45
Az elmúlt húsz év romaintegrációs törekvései nem adnak okot az örömre, de vannak jó gyakorlatok is. A Partners Hungary Alapítvány ügyvezetője állítja: a konfliktusok megoldásához az együttműködés kultúráján keresztül vezet az út. Deák Éva kritikái mellett nagyon fontosnak tartja azt is, hogy a kormány megalkotta a romastratégiát. Szóba került még kormányzati együttműködés, bandázó gyerekek és Gyöngyöspata is.

– Tizenöt éve működik az alapítvány, vagyis javában benne van a rendszerváltás nagy korszakában. A folyamatot sok tényező miatt nevezik sikertelennek, ugyanakkor romaintegráció szempontjából bizonyosan az. A számvevők szerint húsz év alatt százmilliárd ment el az integrációra úgy, hogy semmi látszata nincsen. A helyzet rosszabb, mint korábban. Önök hol helyezkednek el ebben a folyamatban?
– Az alapítványunknak amerikai alapítója van, s arra hozták létre a szervezetet, hogy a rendszerváltozást követő társadalmi feszültségek megoldásában, a demokrácia felépítésében, demokratikus módszertanok alkalmazásában rendelkezésre álljon. Eszköznek a mediáció módszertanát kaptuk kézhez elsőként, de ide tartozik még a részvételi demokrácia különböző eszköztára, vagy a kooperatív tervezés is. Az alapítvány missziójának középpontjában az együttműködés kultúrájának terjesztése áll. Az volt a célunk, hogy a rendszerváltást követően a demokratikus átalakulásban érintett feleket – akár helyi, akár országos szinten – összehozzuk, és a problémákra fókuszálva az érintettek bevonásával megoldásokat találjunk. Ez a működési modellünk lényege.

A százmilliárdra visszatérve: a romák társadalmi integrációjának számos olyan rendszerszintű akadálya van, amit az elmúlt húsz évben valóban nem sikerült kezelni, ezeken változtatni. Ezek közül – a teljesség igénye nélkül – csak néhányat említenék: a politikai „váltógazdaság”, a különböző „színű” kormányzatokon átívelő, konszenzuson alapuló hosszú távú intézkedési csomagok végrehajtásának hiánya, az iskolarendszerünk hátrányokat újratermelő volta, az európai viszonylatban is kiemelkedően magas előítéletesség és diszkrimináció, mely leginkább a romákat sújtja. Helyi szinten nem sikerült feloldani a többség és a kisebbség közötti konfliktusokat, melyek most a gazdasági válság hatására még jobban felerősödtek, s néhány helyen már erőszakba is torkolltak. Ez persze tovább erősíti a csoportok közötti előítéleteket, a gyűlöletet. Persze a helyzet nem fekete és fehér. Az elmúlt húsz évben számos jó gyakorlat is kialakult, amelyekre lehet építeni.

– Ha korábban hiány volt az együttműködés kultúrájának nevezett szimbolikus tőkéből, ezt mára sikerült-e vajon létrehozni?
– Sajnos, nem mondhatjuk azt, hogy sikerült. Húsz év kevés volt ahhoz, hogy ez rendszerszinten a társadalomba intenzíven beépüljön, különösen egy olyan történelmi időszak után, ahol az „alulról jövő”, társadalmi kezdeményezéseknek – finoman szólva – nem kedveztek a feltételek: a politikai, társadalmi, gazdasági környezet, ahol minden együttműködés gyanús volt. Ettől függetlenül azt gondoljuk, hogy az együttműködésre minden területen egyre nagyobb szükség van. Legyen szó akár családokról, helyi közösségekről vagy nemzeti szintű problémamegoldásról. Együttműködés nélkül semmilyen fajta emberi együttélés, problémamegoldás nem képzelhető el. Persze vannak pozitív példák is: ahol megszületik a bölcs felismerés, hogy van olyan saját érdekem, ami megegyezik a te érdekeddel, és ez párosul kicsit hosszabb távú gondolkodással, ott születnek jó együttműködések.

– Ettől függetlenül is látni, hogy ebből a szempontból nem a legjobb a helyzet. Mik azok a problémakörök, ahol a beavatkozás szükségességét látják?
– A konfliktuskezelés az a terület, ahol az alapítvány tevékenysége kiemelkedő. A mediáció módszertanát – több szervezettel párhozamosan – tizenöt éve hoztuk be Magyarországra. Azóta ez ügyben eléggé sok minden történt. Nagyon fontosnak tartottuk, hogy a mediáció törvényi szabályozása megszülessen. Részt vettünk például annak a rendeletnek a megalkotásában 2009-ben, mely kötelezővé tette a képzést a polgári mediációt végző mediátorok számára, méghozzá úgy, hogy sikerült egy asztalhoz ültetni a szakmai képviselőket a törvényalkotókkal. Részt vettünk az igazságügyi pártfogó-mediátor hálózat kiképzésében és mentorálásában. Bármilyen kontextusról is legyen szó, a felek a felelősek önmagukért vagy azért a csoportért, amit képviselnek. Ez a mediáció alapja: az érdekek és az érzelmek feltárásával lehet megállapodásokat kötni, amelyeknek a megvalósításáért a felek a felelősek. Ez persze lehet, hogy kicsit elvontan hangzik…

– Ez tökéletesen érthető.
– Mindenfajta együttműködés az ilyen típusú problémamegoldásra épül.

– Ön több területet említett, e percben számomra az interetnikus, interkulturális mediáció az érdekes. Mit kell erről tudnunk? Van egy többségi társadalom, egy roma kisebbség és számos, nagyon súlyos problémagóc.
– Az Európa Tanácsnak van egy interkulturális mediációs programja, amelynek keretében tizenhárom országban, köztük Magyarországon zajlik egy roma mediátorképző program. Magyarországon húsz ember vesz részt ebben a programban. Olyan roma származású, helyi közösségből jövő emberekről van szó, akik valamilyen módon a többség által működtetett intézmények és a helyi roma közösségek közötti együttműködést erősítik, segítik. Fontos, hogy ők a helyi közösség és az intézmények által is elfogadott emberek.

– Ez a húsz ember nem kevés ennek a híd szerepnek a betöltésére?
– De igen. Ez egy pilotprogram. Fontos lenne, hogy az interkulturális mediátor szakmává váljon, s rendszerszintűvé emelkedjen a mediátorok alkalmazása, ugyanis óriási szerepük van a konfliktusok megelőzésében. A közösség ütőerén tudják tartani a kezüket, felismernek időben nagyon sok olyan problémát, ami lehet, hogy később egy nagyon durva konfliktusban nyilvánul meg. Ha ez időben kezelésre kerül – mert van egy jelzőrendszer –, akkor megakadályozható a konfliktus kiteljesedése.

– A kormányzattal felvették a kapcsolatot ebben az ügyben? Milyen a kapcsolatuk Balog Zoltán államtitkárságával?
– Több szempontból is együttműködünk az államtitkársággal. Az egyik éppen ez az interkulturális mediátorprogram. Ebben az ügyben egy kicsit több befektetést, odafigyelést várnék a kormányzattól. Ez a program már fél éve folyik, a kormányzat aláírt egy szerződést az ET-vel, csatlakozott az úgynevezett strasbourgi nyilatkozathoz, de már ott tartunk, hogy konkrét intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy az interkulturális mediáció szakmává válhasson. Ebben az ügyben proaktivitást várnánk a kormányzat részéről. Pillanatnyilag Magyarország reaktív módon vesz részt ebben a programban. Ott vannak az emberek, dolgoznak a terepen. Várják, hogy történjen előrelépés. Ahhoz, hogy mindez rendszerszintűvé válhasson, a kormányzatnak meg kellene teremtenie a feltételrendszert. Megvannak azok a szervezetek – ilyen a mi alapítványunk is –, amelyek, természetesen az érintettek bevonásával, készen állnak ennek kidolgozására.
---- Társadalmi konzultáció ----
– Ha már a proaktivitást említette. A romastratégia minden idők legpozitívabb hozzáállását mutatja a romákkal összefüggő problémakörhöz. Önök is véleményezték a Nemzeti felzárkózási és romastratégiát. Milyen szempontok szerint vizsgálódtak, mi az, ami jó, és mi az, amin változtatni kell?
– Nemcsak magunk véleményeztük a stratégiát, hanem egy konzultációsorozat megszervezésével 80 különböző szervezetet vontunk be a folyamatba. A romastratégia egy nagyon fontos dokumentum és kezdeményezés. Példaértékű volt, hogy a kormány elsőként, összekapcsolva ezt az EU-elnökséggel, megalkotta ezt a dokumentumot. Ám egyetértek azokkal a civil kritikákkal, amit mi is megfogalmaztunk: mind európai, mind hazai szinten a civil és a társadalmi szervezetek bevonása nem történt meg olyan szinten, amilyenre szükség lett volna. Kétségtelen, hogy az időnyomás óriási volt. Üdvözlendő, hogy sikerült az elnökségünk alatt ilyen nagyot lépni. Az, hogy Magyarország ebben úttörő tud lenni, e kormányzatnak az érdeme. A stratégia megvalósításában is erősíteni kell a társadalmi részvételt.

– Mennyi idő volt a társadalmi konzultációra?
– Szeptember 27-től november 9-ig volt erre lehetőség. Fontos, hogy a Roma Koordinációs Tanács megalakult, ahol reprezentálják magukat mind a civil szervezetek, az egyházak és a kormányzati oldal is. Együttműködés és a képviselet szempontjából ez fontos lépés. De mélységeiben nem sikerült a „társadalmasítás” annyira, mint amennyire a probléma nagy. A konzultációhoz több időre, és nagyobb, szélesebb körű és mélyebb társadalmi konszenzusteremtési folyamatra lett volna szükség.

– Amikor beszélgettünk, szóba került a terepmunka. Említette, hogy az önök munkáját részben ez hitelesíti, én meg az mondtam: nagyon sokáig kellett tűrnünk, hogy olyanok fogalmaznak meg kritikákat, akik életükben nem jártak terepen, lövésünk sincs a valóságról. Mik a tapasztalatok?
– Ezt nagyon nehéz összefoglalni. Vannak nagyon pozitív tapasztalataink. A Romed-program keretében húsz helyre száz pályázat érkezett, húsz településen működik a program. Ezenkívül a Roma Oktatási Alappal, a nemzetközi Lépésről Lépésre Egyesülettel Nyíregyházán és a mátészalkai kistérség öt településén dolgozunk egy kisgyerekkori fejlesztőprogramon. Az a cél, hogy a roma gyerekek mihamarabb bekerüljenek az intézményes nevelésbe, s hogy a családok megértsék, elfogadják az intézményi nevelés fontosságát. Együttműködjenek az intézményekkel, a háziorvossal, a védőnővel. És persze az intézmények és szakemberek is legyenek képesek az együttműködésre.

– Ezek a családok miért nem akarnak együttműködni? Miért kell pluszenergiát befektetni csak azért, hogy ez az alapvető helyzet – az együttműködés – előálljon? Mindenkinek ez lenne az érdeke.
– Nagyon sok félelem és hiedelem van a közösségekben. Sok helyen az intézményeknél előítéletesség, módszertani hiányosságok tapasztalhatók. Például a mély szegénységből adódó nehézségek egyik következménye: sokszor piszkosan, vagy éppen megfelelő ruha hiányában nem megy el a kisgyerek az óvodába. Nemrégiben egy tréningen egy óvónő elmesélte: imádja a gyerekeket, de visszásságot kelt benne, ha a kisgyerek piszkos és rossz szagú. Tudja ő is, arra lenne szüksége, hogy az ölébe vegye, hiszen ebben az életkorban a testi közelség a biztonság és bizalom megalapozója, de nem tudja így megtenni. Ez az óvónő hiteles és nyitott a szakmájában, mégsem tudja jól ellátni a feladatát, mert egy a helyzetből adódó „fal” van ott, ami hosszú távon negatív következményekkel jár. Ha nem tud kellően foglalkozni a gyerekkel, akkor a gyerek egy idő után nem szeret majd az óvodába járni… Ezeket a helyzeteket kezelni kell. A pedagógusképzés nem készíti fel a szakembereket ezekre a helyzetekre. Segíteni kell az intézményeket és a családokat is abban, hogy megtapasztalják az együttműködés előnyeit. Ezt tesszük a Szülők az óvodában programelem keretében. Minitréningeket tartunk, ahol „összehozzuk” a szülőket és az óvónőket, és közösen terveznek meg olyan óvodai foglalkozásokat, amelyek alapötletét a szülő viszi, és amelyet azután ő is vezet. A közös sikerek után jobban megy az együttműködés. Ez nagyon sikeres program.

– De – visszatérve az előző problémára – az óvónő szempontjából is érthető a helyzet.
– Mindkét részről az. Pont azt szeretném érzékeltetni: meg kell hallani, meg kell érteni, és dolgozni kell azon, ha egy óvónő viszolyog attól, hogy egy nagyon piszkos és rossz szagú kisgyereket magához öleljen. Érthető a szülő részéről is a kérdés, hogy miért nem tudják szakszerűen ellátni az ő gyerekét, miközben ő szegény, mert nincs munkalehetőség, és nem tudja kifizetni a számláit, s azért zárják el a vizet nála. A szülő valószínűleg azt fogja érzékelni: az ő gyerekét nem szeretik, a gyerek nem szeret oviba járni, nincs jó helyen ott. Ezekben a helyzetekben senkinek sincs joga igazságot tenni. Egy azonban bizonyos: a helyzeteket helyi szinten kezelni kell, és a rendszerszintű konzekvenciákat is le kell tudni vonni. Például a pedagógusképzésben…
---- Konfliktuskezelés ----
– Van ennek egy másik aspektusa is. Hibáztatható-e az a fiatal, iskolába járó srác, aki kikerüli a négy-öt fős bandákba tömörülő, adott esetben túlkoros társait, amikor tisztában van azzal, hogy adott esetben jól pofán is verik? Ez is hozzátartozik a mindennapjainkhoz, az iskolai erőszakról van némi tudásunk. Foglalkoznak ezzel? Ha már az előítéletekről beszélünk…
– Igen. Iskolai mediációs programjaink is vannak, de nem szeretem az általánosításokat, azok mindig rossz irányba vezetnek. Az iskolai erőszak, a gyermekek agresszív viselkedési megnyilvánulásainak szaporodása egyre erősödő jelenség. Erről le kell tudni választani az etnikai tartalmat, de ha már itt járunk, nézzünk meg egy konkrét példát, ahol az etnikai konfliktus is jelen van: Gyöngyöspatán például a tizenéves, főként roma gyerek utcai bandázása nagyon komoly konfliktusokat szült a helyi idős emberek és a gyerekcsoportok között.

– Van még pár száz olyan település, ahol a helyzet ugyanez.
– Ez így van, ez egy tipikus jelenség, de térjünk most vissza a konkrét esethez: Gyöngyöspatán arról volt szó, hogy nincs délután sem az iskolában, sem iskolán kívül olyan program, ami a gyerekeket lekötné. Elképzelhetnénk persze az is, hogy otthon ülnek és leckét írnak, de a 14-16 éve korosztálynak van egy bandázós időszaka, és ha nincsen értelmes program, alternatíva, értelmes közösségi élet, akkor kint lesznek az után. A felnőtteknek és a társadalomnak kell tudnia alternatívát mutatnia a gyerekeknek. És akkor lehet számon kérni a bandázást is. Ebben az esetben ez egy nagyon komoly helyi feszültség volt, senki sem tudta kezelni a helyzetet, ami egyre inkább elmérgesedett. Mindez egy etnikai konfliktusoktól terhelt, szegregált iskolai és helyi közösségi környezetben. A gyerekek és gyerekcsoportok viselkedése általában társadalmi tünet. Eszerint kell megérteni és kezelni.

– Azért ez nem ilyen egyszerű, nem lehet minden felelősséget a társadalomra hárítani. Sok tízezer gyerek van az országban, akinek nincsen percre pontosan beosztva az ideje a tanítás után, mégsem bandáznak, köpködnek le öregeket, nem verik a gyengébbeket.
– Mint említettem, a gyerekeink viselkedése társadalmi tünet. Ha tömegesen és egyre erőteljesebben fordul elő társadalmilag elfogadhatatlan viselkedés, meg kell vizsgálni, miért van ez. Mit jelez? Milyen társadalmi csoportokra jellemző, mik az okai, és kinek mit kell és lehet tennie annak érdekében, hogy ezt orvosolni lehessen. Két dolgot nem lehet tenni: társadalmi csoportot, csoportokat, családokat hibáztatni ezért, és nem rendszerszinten kezelni a problémát. Ha így lesz, nem lesz megoldás. Azok a gyerekek, akiket említ a kérdésében, ha nagyon leegyszerűsítem a választ, olyan szocializációs folyamaton mentek keresztül, melynek az lett az eredménye, hogy képesek a társadalmi normák szerint élni. Akik öregeket köpködnek, és megverik a gyengébbeket, nyilvánvalóan sérültek ebben a társadalmi szocializációs folyamatban. Közös társadalmi felelősségünk, hogy rendszerszinten megértsük és kezeljük ezeket a sérüléseket, diszfunkciókat. Szerintem ma Magyarországon mindenkinek van dolga ezzel.

– Önök a konfliktuskezelés területén dolgoznak. Azokat is meghallgatják, akiknek a sérelmeket kell elszenvedniük? Ki foglalkozik azokkal, akiket terrorizálnak, és minden este úgy fekszenek le, hogy nem tudják: az éjszakai nesz vajon nem jelent-e besurranó tolvajt?
– Nagyon fontos a kérdése. Igen. Azokat az embereket, akik elszenvedik a sérelmeket, őket is meg kell hallgatni. A konfliktuskezelés lényege az, hogy aki okozza és aki elszenvedi a sérelmeket, közösen dolgozzák ki a jóvátétel tartalmát és eszközeit. Gyöngyöspatáról többször tettem említést. Az, hogy a többségi oldalon – jobb, értelmesebb, humánusabb, demokratikus, közösségi problémakezelési megoldások híján – olyan várakozás és remény övezte a szélsőjobboldali paramilitáris alakulatok megjelenését és „rendteremtési” kísérletét, és a rendet a kényszerrel és elnyomással összekapcsoló Jobbik győzött a polgármester-választáson, annak éppen az volt az egyik oka, hogy sem helyi, sem országos szinten nem sikerült kezelni a megoldatlan társadalmi problémákból keletkező konfliktusokat az elmúlt húsz évben. A konfliktusok kialakulási, „fejlődési” folyamatának van egy sajátossága: ha destrukcióba torkollik, már nem lehet élni a közvetítés, mediáció, közös megoldások kidolgozásának eszközével. Azon dolgozunk, hogy a konfliktusok ne jussanak el ebbe a fázisba, és a felek – legyenek egyének, társadalmi csoportok, szervezetek képviselői – képesek legyenek egy asztalhoz ülve, egymás helyzetének, érdekeinek, érzelmeinek megértésével közös megoldásokat kidolgozni.

Tornasor
A szabadidősportok kedvelőinek rovata: tippek és trükkök a futópályáról, a konditeremből és a jógamatracról.
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - 7 db

A hozzászólások mutatása