Cigány–magyar együttélés: hogyan tovább?

Lippai Roland

2011. november 20., 18:45

Az elmúlt húsz év romaintegrációs törekvései nem adnak okot az örömre, de vannak jó gyakorlatok is. A Partners Hungary Alapítvány ügyvezetője állítja: a konfliktusok megoldásához az együttműködés kultúráján keresztül vezet az út. Deák Éva kritikái mellett nagyon fontosnak tartja azt is, hogy a kormány megalkotta a romastratégiát. Szóba került még kormányzati együttműködés, bandázó gyerekek és Gyöngyöspata is.

Nyomtatás

– Ha már a proaktivitást említette. A romastratégia minden idők legpozitívabb hozzáállását mutatja a romákkal összefüggő problémakörhöz. Önök is véleményezték a Nemzeti felzárkózási és romastratégiát. Milyen szempontok szerint vizsgálódtak, mi az, ami jó, és mi az, amin változtatni kell?
– Nemcsak magunk véleményeztük a stratégiát, hanem egy konzultációsorozat megszervezésével 80 különböző szervezetet vontunk be a folyamatba. A romastratégia egy nagyon fontos dokumentum és kezdeményezés. Példaértékű volt, hogy a kormány elsőként, összekapcsolva ezt az EU-elnökséggel, megalkotta ezt a dokumentumot. Ám egyetértek azokkal a civil kritikákkal, amit mi is megfogalmaztunk: mind európai, mind hazai szinten a civil és a társadalmi szervezetek bevonása nem történt meg olyan szinten, amilyenre szükség lett volna. Kétségtelen, hogy az időnyomás óriási volt. Üdvözlendő, hogy sikerült az elnökségünk alatt ilyen nagyot lépni. Az, hogy Magyarország ebben úttörő tud lenni, e kormányzatnak az érdeme. A stratégia megvalósításában is erősíteni kell a társadalmi részvételt.

– Mennyi idő volt a társadalmi konzultációra?
– Szeptember 27-től november 9-ig volt erre lehetőség. Fontos, hogy a Roma Koordinációs Tanács megalakult, ahol reprezentálják magukat mind a civil szervezetek, az egyházak és a kormányzati oldal is. Együttműködés és a képviselet szempontjából ez fontos lépés. De mélységeiben nem sikerült a „társadalmasítás” annyira, mint amennyire a probléma nagy. A konzultációhoz több időre, és nagyobb, szélesebb körű és mélyebb társadalmi konszenzusteremtési folyamatra lett volna szükség.

– Amikor beszélgettünk, szóba került a terepmunka. Említette, hogy az önök munkáját részben ez hitelesíti, én meg az mondtam: nagyon sokáig kellett tűrnünk, hogy olyanok fogalmaznak meg kritikákat, akik életükben nem jártak terepen, lövésünk sincs a valóságról. Mik a tapasztalatok?
– Ezt nagyon nehéz összefoglalni. Vannak nagyon pozitív tapasztalataink. A Romed-program keretében húsz helyre száz pályázat érkezett, húsz településen működik a program. Ezenkívül a Roma Oktatási Alappal, a nemzetközi Lépésről Lépésre Egyesülettel Nyíregyházán és a mátészalkai kistérség öt településén dolgozunk egy kisgyerekkori fejlesztőprogramon. Az a cél, hogy a roma gyerekek mihamarabb bekerüljenek az intézményes nevelésbe, s hogy a családok megértsék, elfogadják az intézményi nevelés fontosságát. Együttműködjenek az intézményekkel, a háziorvossal, a védőnővel. És persze az intézmények és szakemberek is legyenek képesek az együttműködésre.

– Ezek a családok miért nem akarnak együttműködni? Miért kell pluszenergiát befektetni csak azért, hogy ez az alapvető helyzet – az együttműködés – előálljon? Mindenkinek ez lenne az érdeke.
– Nagyon sok félelem és hiedelem van a közösségekben. Sok helyen az intézményeknél előítéletesség, módszertani hiányosságok tapasztalhatók. Például a mély szegénységből adódó nehézségek egyik következménye: sokszor piszkosan, vagy éppen megfelelő ruha hiányában nem megy el a kisgyerek az óvodába. Nemrégiben egy tréningen egy óvónő elmesélte: imádja a gyerekeket, de visszásságot kelt benne, ha a kisgyerek piszkos és rossz szagú. Tudja ő is, arra lenne szüksége, hogy az ölébe vegye, hiszen ebben az életkorban a testi közelség a biztonság és bizalom megalapozója, de nem tudja így megtenni. Ez az óvónő hiteles és nyitott a szakmájában, mégsem tudja jól ellátni a feladatát, mert egy a helyzetből adódó „fal” van ott, ami hosszú távon negatív következményekkel jár. Ha nem tud kellően foglalkozni a gyerekkel, akkor a gyerek egy idő után nem szeret majd az óvodába járni… Ezeket a helyzeteket kezelni kell. A pedagógusképzés nem készíti fel a szakembereket ezekre a helyzetekre. Segíteni kell az intézményeket és a családokat is abban, hogy megtapasztalják az együttműködés előnyeit. Ezt tesszük a Szülők az óvodában programelem keretében. Minitréningeket tartunk, ahol „összehozzuk” a szülőket és az óvónőket, és közösen terveznek meg olyan óvodai foglalkozásokat, amelyek alapötletét a szülő viszi, és amelyet azután ő is vezet. A közös sikerek után jobban megy az együttműködés. Ez nagyon sikeres program.

– De – visszatérve az előző problémára – az óvónő szempontjából is érthető a helyzet.
– Mindkét részről az. Pont azt szeretném érzékeltetni: meg kell hallani, meg kell érteni, és dolgozni kell azon, ha egy óvónő viszolyog attól, hogy egy nagyon piszkos és rossz szagú kisgyereket magához öleljen. Érthető a szülő részéről is a kérdés, hogy miért nem tudják szakszerűen ellátni az ő gyerekét, miközben ő szegény, mert nincs munkalehetőség, és nem tudja kifizetni a számláit, s azért zárják el a vizet nála. A szülő valószínűleg azt fogja érzékelni: az ő gyerekét nem szeretik, a gyerek nem szeret oviba járni, nincs jó helyen ott. Ezekben a helyzetekben senkinek sincs joga igazságot tenni. Egy azonban bizonyos: a helyzeteket helyi szinten kezelni kell, és a rendszerszintű konzekvenciákat is le kell tudni vonni. Például a pedagógusképzésben…