„Együtt ültünk Márianosztrán, nem emlékszel?”

„Együtt ültünk Márianosztrán, nem emlékszel?” + Videó

Gabay Balázs

2012. április 17., kedd 05:00

„Lepattanózás” helyett családot alapított, nem is meglepetés, hogy egy játszótéren sikerült mikrofonvégre kapnunk Trabarnát, alias Lorán Barnabást. Magyarország legprofibb autóhang-utánozója szívesen jótékonykodik, azt azonban nem tűri, ha visszaélnek hírnevével. A barátságos stand-uposról kiderült, korábban egy világbajnokkal evezett egy hajóban, arról azonban még neki sem volt tudomása, hogy a sittet is megjárta.

Nyomtatás

– Milyen volt München?
– Remekül éreztük magunkat, nagyjából 150 kint élő magyar előtt léptünk fel.

– Úgy hallom, lottózott is.
– Zoli, a főszervező mondta, hogy töltsünk ki egy szelvényt. Lekapartam egyet, nyertem. Kaptam még egyet, nyertem. Zoli odáig volt, én meg bezsebeltem mind a két eurót.

– A sporttal hogy áll?
– Feltekerek néha a Hármashatár-hegyre, meg néha futok egy-két kört a Kopaszi gáton.

– És az evezés?
– A szüleim eveztek a Külker Evezős Klubban a Római-parton. Egy nyáron az egyik barátommal pedig úgy döntöttünk, hogy mi elmegyünk egyet csónakázni. Ő nagyon dagadt volt, én meg girhes. Gondoltuk, megizmosodunk, aztán megyünk a strandra csajozni. Egyik verseny jött a másik után. Mihály Tibor, az evezős klub vezetője egyszer meg azzal állt elő: le kéne menni Szegedre, mert lesz valami jó kis verseny. Elutaztunk, a helyszínen meg kiderült, hogy az országos bajnokságon vagyunk. Végül egy bronzot sikerült begyűjteni, mégpedig a bányász klub által biztosított nagyszerű minőségű fahajóval. Igazából trógerek voltunk, nem vágytunk válogatottságra, meg heti 14 edzésre. A Budapest–Baja emlékversenyt azért megcsináltuk vagy tízszer. Egyszer egy olyan német egységet sikerült magunk mögé utasítani, melynek 4 tagja evezett a csodálatos karbonszálas hajóban, miközben egy hajó öt főből áll. Egyikük ugyanis belebetegedett a magyar konyhába. Azért így is eltartott vagy 8 órát, míg megelőztük őket a jó kis fahajóval. Mondjuk velünk ott volt Varga Tomi, aki azóta Eb-t és világbajnokságot is nyert.

– Az evezés mellett, gondolom, mentek a közös bulik, csajozás.
– Túrót! Ők csajoztak, én meg néztem. Nem voltam nagy Casanova, még a „lepattanót” sem tudtam begyűjteni.

– Milyen autóval jár?
– A feleségem Toyota Yarisával. 1,4-es dízel. Én a tartós autókat szeretem. Tetszik a Jaguar is, de én csak úgy hívom a márkát, hogy az „angol beteg”. Ahogy a terepjárósok mondják: ha sivatagba mész, menj Land Roverrel. Ha vissza is akarsz jönni, akkor Land Cruiserrel. Japán autót kell venni, európait sosem.

– Honnan fakad az autók iránti szeretete?
– Valakit a számítógépek érdekelnek, másokat a fegyverek, engem a kocsik.

– Autóban nem lépett még fel?
– Nem, de buszban, vonaton, hajón már igen. Egyébként néha vannak egészen hajmeresztő mutatványokra képes rendezvényszervezők is. Volt olyan, hogy a színpadot 90 fokban elfordították a közönségtől, és így kellett volna fellépni. Kérdeztem is, hogy hívjam Houdinit, vagy egyedül forgassam be a pódiumot? Végül felálltam egy székre a nézőkkel szemközt, és úgy stand-upoltam.

– Gyermekkora óta autólázban ég?
– Igen. Autós magazinokat olvastam, matchboxokkal játszottam, no meg autóhangokkal is foglalkoztam csöppet.

– Megküzdött már vele, hogy zömében három név alatt ismerik? A találatok között ott van a Lóránt, a Loránd és a Lorán is.
– Voltam már Lázár és Lovász is, sőt egyszer még Lórántfyként is felkonferáltak a színpadra. Szóval nem para.

– Arra emlékszik, mikor bukkant elő önből az első autóhang?
– Néztük otthon apukámmal a Forma–1-et, és kitaláltam, hogy van egy hanglemez, amin a versenyautók hangját rögzítették. Persze ilyen nem létezett, csak én találtam ki. Én azt akartam megszerezni, és hallgatni. Apukám meg mondta, hogy menjél nyugodtan, aztán keresd meg. Nem találtam, így magamat kellett szórakoztatnom.

– Fiaira, Samura és Danira is ragadnak a hangok?
– Otthon nem is lehet más hangra tologatni a matchboxot, csak ahogy én csinálom.

– Mikor lépett fel először ezzel a különleges utánzóképességgel?
– Hollandiában ültünk egy valószínűtlenül elegáns evezős klubban. Kiültünk a stégre, és egy palack bor mellett röhögtünk a hangokon a barátaimmal. Aztán szépen jöttek a tehetségkutatók.

– A fellépések során voltak-e kellemetlen élményei?
– Persze. Mindegyik fellépés más. Vannak olyan rendezvények, ahol a céges ingyen pia erősen csökkenti a humorunk iránti érdeklődést. De szerencsére ezekből a rendezvényekből nagyon kevés van.

– Le kell törni a lázadást? Mármint a renitens nézők között.
– Néha van egy-két néző, aki viccesnek gondolja magát és ennek a kelleténél nagyobb hangot ad. Ezeket a helyzeteket kezeljük.

– Ez egy általános tapasztalat?
– Igen. Nálam több esélye is van az ilyen renitenseknek, nem azonnal lendülök ellentámadásba. Aranyosi Petinél például maximum egy patronja van mindenkinek. Megcsörrent a telefonod? Véged! Négyszer annyi atomot kap az illető, mint Nagaszaki és Hirosima együttvéve. Végül még megkapja Csernobilt és Fukusimát is. Én engedékenyebb vagyok.

– Kormos Anett azt mondta, egyszer ön mentette ki egy igen éles helyzetből.
– Egy legénybúcsún léptünk fel. Néhányan beszólongattak Anettnak, én pedig visszamentem, megfegyelmeztem az igényesen szórakozó közönségét. Persze viccesen, de kellően csipkelődve. Jött is a röhögés. Aztán megérkezett Anett, akit az „elázott” társaság elkezdett kóstolgatni. Az ő humora akkor érvényesül, ha figyelnek rá, itt meg már igen komolyan lankadt a koncentráció. Végül is sikerült kimenteni magunkat. Azért egy-egy jótékonysági felkérés is megéri a pénzét.

– Átverés?
– Sokan azt gondolják, ha nincs pénzük, bárkit elhívhatnak, ha a jótékonysági címszóval álcázzák a rendezvényt. Volt olyan, hogy egy riksáról kellett volna szórakoztatnom a mögöttem kerekező 8-10 bringást a jótékonyság leple alatt. Ennél is arcpirítóbb egy-egy alapítványi meghívás.

– Egy-egy stand-up elég komoly felkészülést igényel. Könnyű volt az átállás a hangutánzást követően?
– Pont annyi újat kell kitalálni, hogy ha egy év múlva visszamész egy helyszínre, ne legyen ismétlés. Ez azt jelenti, hogy naponta írni kell.

– Olyan még soha nem fordult elő, hogy egymás poénját lőtték el a dumaszínházasokkal?
– Vannak ütközések, de ilyenkor megbeszéljük, nincs belőle gond. Nem szabad idézni a másikat, mert itt csak egyszer kíváncsi az ember trükkre, többször nem.

– És, mi lesz, ha egyszer kifogy a poénokból?
– Ha arra céloz, simán állást keresnék.

– Sokan felismerik az utcán?
– Igen. Kérnek autogramot, vagy összesúgnak a hátam mögött, hogy ez az a trabantos, a humorista.

–– Nem keverik más stand-uposokkal?
– Nem. Viszont Dombi (Dombóvári István – a szerk.) jellemezte egyszer a különféle reakciókat, melyek közül az egyik például az, hogy: „Nézd má', itt jön az a hülye gyerek abból a szarból.” Vagy hogy „Ez nem az az izé abból az izéből?” Fényképelőhívás közben egyszer megesett velem, hogy a bejáratnál a biztonsági őr megállított: „Hát én téged ismerlek valahonnan.” Válaszoltam is persze, hogy „Együtt ültünk Márianosztrán, nem emlékszel?” „Ja, tényleg!” Erre mit lehet mondani?

– Dombóvári István egyszer úgy fogalmazott, ha rossz a kedved, ülj fel a 4-6-osra, és meglátod, hogy mennyire szeret mindenki.
– Én inkább a családomat választom.

– Ők töltenek fel energiával?
– Ki is vesznek belőlem, és vissza is töltik a többszörösét. A mérték változik csupán. Most is megyünk haza a fiúkkal és együtt töltjük a napot. Nem ugrik fel?